69./ VI. munkácsy mihály utca 19./b Van abban valami ijesztő, amikor a rengeteg fot&oa

69./ VI. munkácsy mihály utca 19./b

Van abban valami ijesztő, amikor a rengeteg fotós dúvadként járkál fel-alá és jobbára próbálunk nem beleállni egymás kompozícióiba. Ennyi felajzott tekintetű, izgatottan fújtató embert is régen láttam vezetett sétán, még a Dreher gyár pincerendszere sem dobogtatta meg úgy a szíveket, mint a Vám- és Pénzügyőrség Múzeuma a Budapest100-on.

Mert a Vám- és Pénzügyőrség Múzeuma, leánykori nevén Schiffer-villa a magyar szecessziós Gesamtkunstwerk prémium ligájában játszik. Schiffer Miksa, a mágnás, a Palatinus Építő Rt. társtulajdonosa, számos bérház építtetője a bizalomgerjesztően csengő “importekszport” tevékenységgel alapozta meg vagyonát. Számomra teljesen mindegy, ez az importekszport legális, vagy sumákolós tevékenység volt-e, a lényeg, hogy Schiffert ritka jó ízléssel áldotta meg a Jóteremtő, ezért amikor családja számára új otthont kívánt, megbízta Vágó Józsefet, hogy tervezzen neki egy nem túl hivalkodó villát egy köpésre az Epreskerttől.

A ház külső megjelenése valóban szerény, majdhogynem minimál a korstílushoz képest: az archív felvételeken jól látszik, hogy egy szimpla hasáb megtoldva a bástyaszerű kinövéssel – sajnos az épületet alaposan megbolygatták, történt egy szintráhúzás meg tetőtérbeépítés és mögé egy melléképületet húztak fel, de rengeteg értékes berendezési tárgy, nyílászárók, bútorok, burkolatok úszták meg a viszontagságos időket szinte a csodával határos módon. Ennek köszönhető, hogy annyira azért nem nehéz elképzelni, milyen volt a ház, amikor még lakták.

Vágó mesterien fogta össze a belsőépítészeti munkákat is és kiváló alkotókat kért fel egyes dekoratív részfeladatok megvalósítására. Így hagyta rajta Kernstock Károly, Fémes Beck Vilmos és Kisfaludy Stróbl Zsigmond is keze nyomát a házon. Totális művészi egységre törekedtek, mégis, a monogramos kilincspajzson kívül nemigen tudnék stilisztikai vagy motivikus egységet felmutatni: az elveszett Árkádiát ábrázoló falfestmény, az ugyanebben a stílben tartott nagy üvegablakok és a havasi gyopáros, harangvirágos intarziák, “jappáni” nyomott textilek és magyaros csempék kevéssé hozhatók összhangba.

De tulajdonképpen tökmindegy, engem halálosan boldoggá tesz a tény, hogy a művészetpártolás e szép példája ilyen kivételes napokon megmutatkozik a közönség előtt. A magyar narancs klasszikus alapesete, mert bár szanaszéjjel átépítették, mert bár kevesen tudnak róla egyáltalán, hogy létezik, azért a miénk, és hirdeti Vágó József zsenialitását, amíg csak áll.

A vezetés egyébként szinte élvezhetetlen volt, a történelem fakultációs múltam kísért újra, amikor évszámokkal teletűzdelt száraz beszámolókat hallgatok, de ez is mindegy. Még sok ilyent, mint a Budapest100!