#corornavirus

Belegondoltatok már ti abba, akik luxuskörülmények között nem bírtok a seggeteken maradni? Hogy mennyivel jobb és könnyebb most nekünk, mint pl a második világháború idején? Ahol pincékben összezárva 30-40 ember kuporgott hónapig, család, barátok, utcabeliek? Ahol egy körbeadott vödörbe székeltek és kintről havat gyűjtöttek, hogy folyadékhoz jussanak? Ahol ha kimentél 1 kg kenyérért a boltba fenállt a valós veszélye annak, hogy fejbe lőnek?
Hogy mennyivel könnyebb nekünk , mint egy börtönben? Ahol nincs Netflix & Chill? Ahol nincs távoktatás? Ahol nincs egy jó könyv? Ahol nem kérdezik meg mit ennél ma? Ahol pluszpontokat gyűjtesz azért, hogy 10 perccel többet sétálhass az udvaron? Ahol a celládban a 4 üres falon kívül nincsen csak a semmi? Ők is kibírják. Éveket. És kijönnek ép ésszel. Ti miért nem tudtok a seggeteken maradni? Csak pár hétre. Légyszi.

Amikor a saját ismerőseddel, majd saját barátaiddal, saját családoddal történik, akkor gondolsz csak bele igazán, hogy mi is ez a járvány, ez a koronavírus, mikor megérint a halál szele. Mert eddig úgy voltál vele, hogy veled nem történhet baj. Mert innen még messze van. A spanyolok már hetek óta karanténban, de innen még messze van. Majd megjelenik az országodban. De téged még nem érhet baj, minden rendben. Majd megjelenik a városodban. De te erős vagy, fiatal, amúgy is edzett az immunrendszered, nem lehet baj. Majd kapod a hírt, hogy az egyik barátod – nem is állt túl közel hozzád, de jó ember – kórházban van. Átzokogsz egy éjszakát. Mostmár te is érzed, ugye? A halál szelét kopogtatni az ablakon.
Körülmények: A helyszín Madrid, 2020. március. A kórházakban az emberek a földön tömött sorokban fekszenek, készlethiány, az egészségügyi ápolók túlterheltek. 9131 halott, ebből 667 új 1 nap alatt, összesen 102 179 fertőzött. Valószínűleg nem jön ki élve. Fiatal fiú, fiatalabb mint te. Élt 23 évet. És te belegondoltál már?

Hogy tudnám-e a szüleimet én ápolgatni, hiszen a szememben mindig is ők voltak az erősek, a felnőttek, akik megvédtek mindentől. Hogy elvárhatom-e hogy ők ápolgassanak engem? Hiszen rájuk sokkal nagyobb egészségügyi kockázatot jelent.
Hogy mi lenne jobb? Érezni a napfény ízét a számban, veszélybe sodorva ezzel másokat és kiszolgáltatva lenni mások cselekedetinek és mozgásának. Vagy a fővárosban teljesen egyedül elszeparálva egy panelben a saját felelősségem és felelőtlenségem teljes tudatában.
Hogy mevédem-e magamat, őket azzal ha távol vagyok. De mi van ha most látom őket utoljára. Mi van, ha vagy ők van én? Melyik döntésemmel tudok könnyebben szembe nézni? Végig akarom-e nézni a szeretteim haláltusáját vagy rákényszeríteni őket arra, hogy végignézzék az enyémet? Mert nekem – sokakkal ellentétben – még van választásom. Mégis itt állok a létbizonytalanság küszöbén kiszolgáltatva a döntésképtelenségnek és a saját gondolataimnak. Mi van ha…?