#gondolatok
Hogy mi a december?
Szívembe fúródott jégszilánkok, fagyos zúzmara a leveleken.
A darabjaim csattanása a padlón, földre csorgó fekete vérem, mert szilánkjaim felsértették bőröm.
Kérdőjelek sokasága, fulladás a miértjeimben. Válaszok sehol. Fahéjillat. Gyertyafény, a falon táncoló árnyak.
Néhány korty a boldogság kelyhéből, mely megrepedt, de nem tört még össze.
Várakozás. Család. Mosolyok.
Csomagolópapír zörgése.
A december félelem, mert megöl az élet, de egyben megnyugvás, mert velünk az Isten.
ÓceánKék Szemű Gyönyörű Lány!
Tudod, én vagyok az a lány, aki reggelente bal lábbal kel fel. Az, aki szinte mindig elkésik, még akkor is, ha időben indul. Az, aki sohasem tudja, hová vezet a helyes út. Furcsa vagyok, és ábrándos. Gyermekien naiv, mégsem megvezethető, de ami talán a legfontosabb, hogy én vagyok az a lány, aki téged annira akart. Kimondhatatlanul és megmásíthatatlanul. Pontosan úgy, ahogyan erre a világra születtél.
Ha hatalmam volna, visszaforgatnám az időt oda, ahol még éreztem valamit. Mikor lágy mosoly időzött az ajkaidon, és nevetve motyogtál az orrod alá. talán te nem is emlékszel már rá, de én sohasem felejtek, téged legalábbis. Azt, ahogyan rám néztél,és a szemeidben ott voltam, még ha csak rövidke másodpercekig is, azután álmosan lecsukódó szemhéjaid mögé zártál, mire a részeddé váltam, egy aprócska darabkává belőled.
Fájt minden lélegzetvétel, ami nélküled volt. Hiányoztál, még akkor is, ha ott voltál mellettem - tudtam, hogy sohasem lehetsz az enyém igazán. Más voltál, egy más világból. A Sötétségből és fájdalomból, a soha ki nem mondott szavak rengetegéből.
Néhány megtévedt percig hittem a csodákban, abban, hogy velem is megtörténhetnek. úgy gondoltam, hogy Te az enyém lehetsz, a mosolyoddal, a kacajoddal és a nevetőn csillogó szemeiddel. Azután zokogva ugyan, de felnőttem.
Reménydt adtál nekem, reményt egy szebb és boldogabb jövőben. A kettőnkében. Emlékszem, hogy csak bámultalak téged, és a mellkasomba olyasfajta melegség költözött, minth csak a kályhának dőltem volna. Egyszerre égtem, és dideregtem a láztól, amit a szívemben gyújtottál.
Fájt téged menni hagyni, valahányszor kisétáltál az életemből. Úgy éreztem, hogy a lelkemen tátongó seb újra és újra szétnyíilik, hogy cinkos vörösbe borítsa a belsőmet. Te csak rám néztél, utoljára, majd legutoljára. Láttam, ahogyan a szemeidből kiveszik a csillogást, ami első találkozásunkkor még ott ragyogott, csupán abban nem voltam biztos, hogy én képzeltem - e oda a szikrákat azon a bizonyos algusztusi délutánon.
A szívemben tél volt, és bár nhány másodpercre felolvasztottad azt mosolyoddal, a kegyetlen búcsú ismét jégveremmé fagyasztotta a lelkemet.
Néha úgy érzem magam, mint egy gyufaszál, valaha mindent felemésztő tüzet lobbantottam, mára viszont csak hasznavehetetlen lomként heverek a földön, aprócska darabokban. Köszönöm, hogy hagytál elégni!
Kicsit örökké a tiéd maradok.
Egy fekete arc a millliós tömegből.
Az utolsó levelem.
Boldog Karácsonyt Hercegnő.
Óceánkék szemű gyönyörű lány!
Tudod, sohasem hittem a csodákban, a tündérmesékből pedig már rég kijózanodtam. Egy percig sem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhetnek, de mekkorát tévedtem! Egészen pontosan három év telt el azóta, hogy először láttalak az intézmény falai között. Igen, tél volt akkor a szívemben, és néhány pillanatra valóban felolvasztottad azt, de mindez csupán a múlt egy - általad - elfeledett darabkája. Rövidke percekig ott voltál nekem, hogy belédkapaszkodjak, ha valami nagyon fáj. Akkor, amikor a leggyengébbnek éreztem magam, bizonytalannak. Te megtanítottál arra, hogy milyen szerelmesnek lenni, és igazán élni. Hinni a nemlétező csodákban, egy elképzelt álomvilágban.
Sokáig gyötrődtem azon, vajon mit rontottam el. Nem értettem, mégis miért nem kellettem neked tovább, hogy miért nem számíthatok rád. Azt hittem, az egész világ összeesküdött ellenem, a sors pedig, mint egy néhanapján elfeledett játékszert, rángat elő a megporosodott polca legmélyéről. Jeleket vártam, valamit, ami bebizonyítja, hogy szükséged van rám, persze sosem kaptam meg azokat. Az égi istenség egészen más kártyalapokat osztott, neked egy másik, majd harmadik, végül kitudja hányadik lányt, nekem viszont csak a lélekölő szenvedést.
Mert igen, nagyon is gyötrődtem - minden egyes nap majdnem összes percében. Húsvétkor, a nyári szünetben, és a szemeszter legvégéig.
Hazudnék, ha azt mondanám, már sosem gondolok rád, vagy arra a mindent kettétörő “ Mi lett volna, ha” kezdetű mantrára. Sokszor felloban még bennem a remény lángja, de a végső ráeszmélés elszivja előle az összes oxigént - tulajdonképpen tőlem is.
Éjszakánként megriadok, és búsan a telefonra nézek, mert nem hiányoztam neked, még mindig nem. Hiú ábránd!
Azt hiszem, ennyi volt. Ha rád nézek, nem kap el az a mindent felemésztő bizsergés, és már feleolyan hevesen sem ver a szívem. Azt mondják, a közöny minden remény gyilkosa.
Tudod, sokat jelentettél nekem és ez mindig így lesz,hiszen te voltál életem első nagy szerelme, na, meg a legnagyobb múzsája, de egyszer minden véget ér, a nyár, a kedvenc filmed, az életed. Nem szeretnék az a lány lenni, aki az egész létét beáldozza neked, a reménytelen vágyódás elrettenthetetlen őrének. Kedveltelek, egy pillanatig talán még szerettelek is, de ma már csak az emlékeket imádom, nem pedig téged.
Talán sohasem felejtem el azt a tűzesen meleg algusztusi délutánt, ami minden addigit felforgatott, és elinditott engem a szokatlan úton, egy teljesen új életén.
Tündérmese volt ez biztosan, csakhogy a szomorúbb fajtából - persze ha úgy vesszük, előbb-utóbb a hősszerelmesek is elvállnak, hiszen a halál nagy úr, lehet, hogy a legnagyobb! Mindenesetre a mi lelkünket idő előtt megölte..
A szívem egy aprócska szilánkja örökre megőriz téged, én pedig egy kicsit mindig is a tiéd maradok.
Egy fekete arc a milliós tömegből.
Legyél Boldog Hercegnőm.
Az utolsó levelem.
Kifakult már bennem minden,
Ne félts engem, minden rendben.
Megüresedett a szívem,
Ne félts engem, minden rendben.
Valahol tévelyeg a lelkem,
Ne félts engem, minden rendben.
Érzéseim elvesztettem,
Ne félts engem, minden rendben.
Sivár pusztán eltévedtem,
Ne félts engem, minden rendben.
Illúzióim kergetem,
Ne félts engem, minden rendben.
Gondok kergetőznek bennem,
Ne félts engem, minden rendben.
Ha hazatalálok, ha nem,
Ne félts engem, minden rendben.
Soha ne hidj annak aki azt mondja örökké szeretni fog.
Oldozz fel uram.
A valódi életben a holtak nem szólnak hozzánk, és a szerelem nem erősebb a bosszúnál.
Isten mosolyog a terveink alapján.
Az arcomon folyik le mindaz amit a szívem már nem bír el.
Másodpercek alatt beléd szerettem, de akkor ezt még nem tudtam.
A múlt sosem marad meg sokáig a sírban.
*A tűznek minden egyes nap égnie kell.* *Kell a kéz*, amely esténként elaltat. *Kell az őszinte szempár* amibe, HA belenézek nem látok mást csak csillogást. *Kell egy társ* akitől, ha kérdezek, nem félve mindig válaszol nekem. Kell, hogy lássuk egymást fennt és lennt is egyaránt. _Kell a közelség_, de olykor jó egy picit a távolság is. Kell az érzés, a vad, csábító érzés, ami a megőrülés határához repít. *Kell a veszekedés utáni ölelés,* majd a nevetés, ami oldja a feszültséget. “`Kell, hogy néha kinyissák az ajtót, és nem visszatartva utamra engedjenek, ha menni akarok hadd menjek, hogy utánna, amikor visszatérek minden új értelmet nyerjen.”` *Kell a küzdés, kell a harc.* Kell az elengedés és kell a vad, forró szenvedélyes egymás karjába borulás. *Kell, hogy képesek legyünk egymásért tűzön - vízen átkelni* és utazni az érzelmekkel teli vonattal, amelyről, hol leszállunk, hol fel, de mindezt együtt tesszük. Mert kell, hogy tudjuk nincs tökéletes élet. Nincs tökéletes nő, nincs tökéletes férfi, nincs tökéletes párkapcsolat. Mert nincs olyan, hogy tökéletesség. De nem is kell, *csak a szeretet legyen valódi és őszinte.* Kell a nyugalom érzése, amint néma csendben ülök melletted összekulcsolva kezem a kezeddel, mellkasodra helyezve a fejem, hogy halljam a szívverésed. *Kell, hogy tudjam ki vagyok én, és ki vagy te.* Kell, hogy új színben lássuk egymást. De csak is együtt. Kéz a kézben. *Szerelmesen.*
Kell egy titkos erő, amely összeköt két lelket, tudatosan emlékeztetve őket arra, amit egymás iránt éreznek. Az érzést, hogy mennyire szeretik egymást. Ez az erő pedig minden távolság ellenére összehozhatja őket. Mert az igaz és őszinte szerelem mindig győzedelmeskedik. Nem számít, hogy mi történik, harc nélkül soha nem adhatod fel. Nem, ha igazán törődtök egymással. Mert, amikor szeretsz valakit a szíved mélyéből ragaszkodsz hozzá. Nem csak akkor harcolsz, ha ez számodra kényelmes. Nem csak akkor állsz mellette mikor minden rózsaszín. Nem hagyod el őt, amikor az ég kicsit besötétedik. *Amikor igazán szeretsz valakit, akkor nem engeded, hogy egyedül élje át az élet keménységét. Nem tűnsz el, amikor szüksége van rád, hanem fogod a kezét és megnyugtatod, hogy ott vagy mellette. Ott vagy mellette és tudatod vele, hogy minden rendben lesz, nem számít, mi történik. Soha nem hagyod, hogy egyedül szenvedjen.* Hiszen egy csapat vagytok. Egymásért éltek. Egymás mellett leltek otthonra. ❤️
Kibaszottul Szeretlek.
Te vagy minden boldogságom.
Bilincs csattan a kezemen, zárka ajtó mögöttem.
Vajon miért fáj ennyire?
Egy egész könyvet mesélhetnék a depresszióról.
“Uram irgalmazz, kérlek bocsáss meg nekem”
Kill me.
