Augusztus?

Az a féle döbbenet,amikor felfogod,hogy kalitkában éled az életed és túl sokszor döntöttek helyetted mások. Látni a festői eget és elhinni,hogy te sosem leszel szabad. Megérteni,hogy többre vagy képes,mint amit elmondanak neked. Nem véletlenül vannak szárnyaid. Új szabályokat hozni,például azt,hogy értékeld magad mégha mások nem is teszik. Egy vég,ami valaminek a kezdetévé vált.

Mikor rám találsz,körülöttem füst és minden romokban. Te nem látod már a lángokat, de én azután is, hogy eloltották őket.

-Nézd hogyan égett porig az összes dolog,amit szerettem.-mutatok körbe.

Minden vágyad,hogy megmenthess,de kedves,meg kell értened,sosem akartam szabadulni a lángjaimtól.

Bár eltemethetném az

összes fájdalmam,

a földből virágok

bontanák ki szirmaikat,

s nézhetném hogyan hal

meg egyesével mind.

az egész egy viccnek indult,

de aztán rájöttem, hogy mennyire nem az

Óceánkék szemű gyönyörű lány!

Tudod, sohasem hittem a csodákban, a tündérmesékből pedig már rég kijózanodtam. Egy percig sem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhetnek, de mekkorát tévedtem! Egészen pontosan három év telt el azóta, hogy először láttalak az intézmény falai között. Igen, tél volt akkor a szívemben, és néhány pillanatra valóban felolvasztottad azt, de mindez csupán a múlt egy - általad - elfeledett darabkája. Rövidke percekig ott voltál nekem, hogy belédkapaszkodjak, ha valami nagyon fáj. Akkor, amikor a leggyengébbnek éreztem magam, bizonytalannak. Te megtanítottál arra, hogy milyen szerelmesnek lenni, és igazán élni. Hinni a nemlétező csodákban, egy elképzelt álomvilágban.

Sokáig gyötrődtem azon, vajon mit rontottam el. Nem értettem, mégis miért nem kellettem neked tovább, hogy miért nem számíthatok rád. Azt hittem, az egész világ összeesküdött ellenem, a sors pedig, mint egy néhanapján elfeledett játékszert, rángat elő a megporosodott polca legmélyéről. Jeleket vártam, valamit, ami bebizonyítja, hogy szükséged van rám, persze sosem kaptam meg azokat. Az égi istenség egészen más kártyalapokat osztott, neked egy másik, majd harmadik, végül kitudja hányadik lányt, nekem viszont csak a lélekölő szenvedést.

Mert igen, nagyon is gyötrődtem - minden egyes nap majdnem összes percében. Húsvétkor, a nyári szünetben, és a szemeszter legvégéig.

Hazudnék, ha azt mondanám, már sosem gondolok rád, vagy arra a mindent kettétörő “ Mi lett volna, ha” kezdetű mantrára. Sokszor felloban még bennem a remény lángja, de a végső ráeszmélés elszivja előle az összes oxigént - tulajdonképpen tőlem is.

Éjszakánként megriadok, és búsan a telefonra nézek, mert nem hiányoztam neked, még mindig nem. Hiú ábránd!

Azt hiszem, ennyi volt. Ha rád nézek, nem kap el az a mindent felemésztő bizsergés, és már feleolyan hevesen sem ver a szívem. Azt mondják, a közöny minden remény gyilkosa.

Tudod, sokat jelentettél nekem és ez mindig így lesz,hiszen te voltál életem első nagy szerelme, na, meg a legnagyobb múzsája, de egyszer minden véget ér, a nyár, a kedvenc filmed, az életed. Nem szeretnék az a lány lenni, aki az egész létét beáldozza neked, a reménytelen vágyódás elrettenthetetlen őrének. Kedveltelek, egy pillanatig talán még szerettelek is, de ma már csak az emlékeket imádom, nem pedig téged.

Talán sohasem felejtem el azt a tűzesen meleg algusztusi délutánt, ami minden addigit felforgatott, és elinditott engem a szokatlan úton, egy teljesen új életén.

Tündérmese volt ez biztosan, csakhogy a szomorúbb fajtából - persze ha úgy vesszük, előbb-utóbb a hősszerelmesek is elvállnak, hiszen a halál nagy úr, lehet, hogy a legnagyobb! Mindenesetre a mi lelkünket idő előtt megölte..

A szívem egy aprócska szilánkja örökre megőriz téged, én pedig egy kicsit mindig is a tiéd maradok.

Egy fekete arc a milliós tömegből.

Legyél Boldog Hercegnőm.

Az utolsó levelem.

@csillagok-leszunk

Kifakult már bennem minden,

Ne félts engem, minden rendben.

Megüresedett a szívem,

Ne félts engem, minden rendben.

Valahol tévelyeg a lelkem,

Ne félts engem, minden rendben.

Érzéseim elvesztettem,

Ne félts engem, minden rendben.

Sivár pusztán eltévedtem,

Ne félts engem, minden rendben.

Illúzióim kergetem,

Ne félts engem, minden rendben.

Gondok kergetőznek bennem,

Ne félts engem, minden rendben.

Ha hazatalálok, ha nem,

Ne félts engem, minden rendben.

Hetedikesek voltunk. Emlékszem, akkor kezdődött a nyár, mindenkinek jó kedve volt, szabadok voltunk. A ballagás napja. Talán hülyeség is azt mondani, hogy hetedikesek voltunk, hiszen a nyár akkor már elkezdődött, talán akkor volt olyan húsz perce maximum, elballagott az előttünk lévő osztály, már mi voltunk a legnagyobbak. Akkor sétáltunk ki a suliból, a szép kis ünneplőnkben, fizikailag teljesen rendben, mentálisan kicsit fáradtabban a mögöttünk lévő másfél órától, és a nagy melegben mint ahogy kellett volna. Jó kedvünk volt, kis szatyrokkal a kezünkben, a váltóruháinkkal. A Ballag már a véndiákot énekelgettük, hangosan, hogy az egész utca tőlünk zengett. Csak mi ketten voltunk a legjobb barátnőmmel. Egy szép emlékként emlékszem rá, mégis, valahogy egészen szívszorító séta volt az a buszig. Hiszen akkor már nem csak bennünk kettőnkben, de az egész osztályunkban realizálódott, hogy ez a végnek a kezdete. Egy évünk maradt együtt, és egy év múlva ugyanazon a napon, nekünk lesz vége az egésznek. Aztán persze vége lett, leballagtunk, és elkezdtük a középiskolát. Három év telt el, de ez a pár perc biztos, hogy meg fog maradni. Hiszen ez után, pontosan rá egy évre és maximum plusz-minusz egy nappal, elkezdődött valami új, amikor tényleg minden teljesen megváltozott.

025.

Elveszett lelkek kétségbeesetten kiáltva,

Kérik vissza halandó testüket a világra.

Nem akarnak elveszni, nem akarnak elmúlni,

Félnek, hogy falevélként fognak elhullni.

Mulandó életüket nem akarják elhagyni,

A végtelen sötétségben, a semmi közepén fognak meghalni.

Már nem sok van hátra, ez a vég, vagy akár egy új kezdet?

Rémisztő az elmúlás gondolata, már nincsenek kik szeretnek.