#végetelenszerelem
Óceánkék szemű gyönyörű lány!
Tudod, sohasem hittem a csodákban, a tündérmesékből pedig már rég kijózanodtam. Egy percig sem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhetnek, de mekkorát tévedtem! Egészen pontosan három év telt el azóta, hogy először láttalak az intézmény falai között. Igen, tél volt akkor a szívemben, és néhány pillanatra valóban felolvasztottad azt, de mindez csupán a múlt egy - általad - elfeledett darabkája. Rövidke percekig ott voltál nekem, hogy belédkapaszkodjak, ha valami nagyon fáj. Akkor, amikor a leggyengébbnek éreztem magam, bizonytalannak. Te megtanítottál arra, hogy milyen szerelmesnek lenni, és igazán élni. Hinni a nemlétező csodákban, egy elképzelt álomvilágban.
Sokáig gyötrődtem azon, vajon mit rontottam el. Nem értettem, mégis miért nem kellettem neked tovább, hogy miért nem számíthatok rád. Azt hittem, az egész világ összeesküdött ellenem, a sors pedig, mint egy néhanapján elfeledett játékszert, rángat elő a megporosodott polca legmélyéről. Jeleket vártam, valamit, ami bebizonyítja, hogy szükséged van rám, persze sosem kaptam meg azokat. Az égi istenség egészen más kártyalapokat osztott, neked egy másik, majd harmadik, végül kitudja hányadik lányt, nekem viszont csak a lélekölő szenvedést.
Mert igen, nagyon is gyötrődtem - minden egyes nap majdnem összes percében. Húsvétkor, a nyári szünetben, és a szemeszter legvégéig.
Hazudnék, ha azt mondanám, már sosem gondolok rád, vagy arra a mindent kettétörő “ Mi lett volna, ha” kezdetű mantrára. Sokszor felloban még bennem a remény lángja, de a végső ráeszmélés elszivja előle az összes oxigént - tulajdonképpen tőlem is.
Éjszakánként megriadok, és búsan a telefonra nézek, mert nem hiányoztam neked, még mindig nem. Hiú ábránd!
Azt hiszem, ennyi volt. Ha rád nézek, nem kap el az a mindent felemésztő bizsergés, és már feleolyan hevesen sem ver a szívem. Azt mondják, a közöny minden remény gyilkosa.
Tudod, sokat jelentettél nekem és ez mindig így lesz,hiszen te voltál életem első nagy szerelme, na, meg a legnagyobb múzsája, de egyszer minden véget ér, a nyár, a kedvenc filmed, az életed. Nem szeretnék az a lány lenni, aki az egész létét beáldozza neked, a reménytelen vágyódás elrettenthetetlen őrének. Kedveltelek, egy pillanatig talán még szerettelek is, de ma már csak az emlékeket imádom, nem pedig téged.
Talán sohasem felejtem el azt a tűzesen meleg algusztusi délutánt, ami minden addigit felforgatott, és elinditott engem a szokatlan úton, egy teljesen új életén.
Tündérmese volt ez biztosan, csakhogy a szomorúbb fajtából - persze ha úgy vesszük, előbb-utóbb a hősszerelmesek is elvállnak, hiszen a halál nagy úr, lehet, hogy a legnagyobb! Mindenesetre a mi lelkünket idő előtt megölte..
A szívem egy aprócska szilánkja örökre megőriz téged, én pedig egy kicsit mindig is a tiéd maradok.
Egy fekete arc a milliós tömegből.
Legyél Boldog Hercegnőm.
Az utolsó levelem.
