Mindneki hisztizik, hogy milyen elbaszott, nemtorodom es tulerzekeny generacio vagyunk. De abba senki nem gondol bele, hogy egyszer nem szidni kellene minket? Nem a rossz dolgokat hanem azokat kellene nezni amiket elertunk? Dicserni minket? Es nem, nem csak a “tokeleteseket” hanem mindenkit. Es igenis, nektek felnotteknek is fel kellene nezni a telefonbol egy percre, eszrevenni mi van velunk, foglalkozni velunk, SZERETNI MINKET.

Nyomorban tartjátok a lelkem, aztán kiröhögtök, mert depresszióba esek és prédikáltok nekem a pozitív életmódról.

Mégis hogyan legyen belőlem valami, ha ti végig azt sulykoljátok, hogy semmirekellő vagyok?

Oooo! WOW!

Nekem is vanna érzéseim!

Nahát!

A kimondatlan szavaim megfojtanak.

Úgy érzem megfulladok, nem tudom kiadni magamból, képtelen vagyok.

Egyszerűen nincs kinek, nincs az az ember akinek átadnám ezt az érzést.

Úgy érzem, megfulladok.

Rajtam ki fog segíteni végre?

Jelenleg csak az foglalkoztat, hogy hogyan kell ezt a rohadt sütisdobozt kinyitni.

Ki a fasznak hiányoznék?

MINDEN pótólható.

Igen, még az emberek is.

Hiába várok igaz?

Adok kapok törődés nem megy? Csak kapni szeretsz?

Ignorálni valakit szó nélkül igenis a legönzőbb dolog, amit csak tehetsz.

Mert a csinos lányoknak kurvára nem lehet semmi baja.

Túl jó hozzám. Nem érdemlem meg.

Képtelen vagyok érezni.

Nem érdemlem meg, hogy szeressenek.

És ezt te tetted velem.

Miért én vagyok a világ érzelmi szemétdombja?

Senkit nem érdekelnek a könnyek, míg nem a saját arcán folyik.

Az érzemi szemetest is ki kell néha üríteni.

Nem azért halkítom le a zenét, mert beszélgetni akarok veled, csak nem akarom, hogy halld a szöveget.