#kovácsoltvas
81./ VII. síp utca 17.
Kis-Jeruzsálemben menekültem az eső elől és beugrottam ebbe a kapualjba, aztán csak vártam és vártam, hogy beszökhessek a lépcsőházba, míg végetér a zivatar. Három leány (mint a mesében) jött hamarost (mint a mesében) és az egyikük amint nyitotta a kaput, így szólt: “megérkeztünk az egyiptomi sírkamrába” (ez már inkább az Amerikai istenekre hajazott). És tényleg.
Garantálom, hogy a Síp utca 17. a főváros egyik legnyomasztóbb háza, Löfflerek ide vagy oda. A négyemeletes bérházat egy nadrágszíjtelekre emlékeztető parcellára húzták fel, következésképp minden egyes négyzetcentiméterét kihasználta a tervező. Itt tényleg egymás szájában élhettek-élnek az emberek, és ennek láttán még Eva Mihály Amichay sem csapná össze a tenyerét, hogy “ejj, micsoda helyre közösségi tér” – vagy hát; fene tudja, elképzelhető az a konstrukció, amitől az egyiptomi sírkamra élhetővé tehető. Feltételes mód. Sok-sok feltételes mód.
Következésképp állati romantikus a szűk Síp utcában a Burger János számára épített bérház, az építtető monogramját őrzi még a lépcsőház néhány csiszolt üvegtáblája.
Ami eléggé tetszik, az a szimbólumok játékos tobzódása: a gyönyörű kovácsoltvas kapun a Magyar népmesék pintyőkéi dalolnak matyóhímzést az életfán, alant pedig a szivárványszínű mókus rágja az életfa gyökerét, de Noé bárkája, terhüket egyre nehezebben cipelő Atlaszok és csúf kis puttók, meg kovácsoltvas menórák teszik teljessé a zűrzavart. Szóval ennyit a Zsidónegyedbe tudatosan illeszkedő motívumkincsről. A harmadik emeleti sokszögletű zárterkélypárra mindenképp felhívnám becses figyelmüket, még ha a kilátás nem is ígér budai örökpanorámát, csak a Kis-Jeruzsálemre jellemző ismeretlenül is ismerős ablaktengert (vagy mondjuk úgy, itt álmodozva kitekinteni járhat meglepő eredményekkel is).
Post link
78./ VII. kazinczy utca 51.
Azért mégiscsak mulatságos, hogy egy építész nem csak kézjegyét, de konkrét márkajelzést hagy épületein. Erre gondoltam, ahogy önkéntelenül könnyezve álltam a Kazinczy utca 51. előtt. Azért könnyeztem, mert az augusztusi hőségben már a sokadik napot töltöttem a világ lüktető szívében, a 400-ban egy nagyjátékfilmnyi terjedelmű anyag és írói megrendszabályozásával, szétkommentezett, színes treatmentek felvagdosásával, egyes jelenetek megíratásával, megírásával és újraírásával. És akkor a monitorbámulástól kicsordult könnyeken át láttam meg a ‘logót’: ez a karcsú kis gothic horrorba illő torony Fodor Gyula műve.
A gothic horror persze szokás szerint képzavar, ugyanis ez az épület a német patríciusházak felépítését idézi – nagyon tüchtig. De a részletek, a valóban barlangra emlékeztető dupla bejárat, a komor vízköpők és a több helyütt visszatérő pókmotívum rajzolják félelmetessé. No meg a lassú, de biztos rohadás*. Ez egy tuti egyedi mixtúra, amit a kötelező Ney Simon-féle puttókompozíció árnyal tovább.
A környezetéből pedig mára teljesen kirí a ház, hiszen a zsidónegyed felfejtett szövetét ilyen-olyan újépítésű objektumokkal stoppolták meg, ebben a kontextusban pedig valami meghökkentő bravadonak tetszik a pókos ház negédessége.
Ugyanakkor fel-le járva a lépcsőn konstatálom, hogy ez az egyveleg teljesen jól működik, főleg a miniatűr méretek miatt. Már alig emlékszem a régi Kazinczy utcára, amikor még minden ház ilyen kicsi, szűkös volt, de legfőképpen nagyon szomorú. Az a nagyszerű, hogy most még a rohadás sem szomorú. Ez a ház, az egykori Wieselmann és Társa üvegcsiszoló és Felhős Frigyes ötvösműhelye, ma egy jó kis időkapszula.
*a 2007-es centenáriumi felújítás előtti állapotok az Örökség folyóirat egy archív lapszámából
Post link
77./ VII. Alsóerdősor utca 8.
Az elmúlt évben éppen négyszer többször jártunk kórházban, mint szerettük volna. Akárhányszor sietve lépkedtünk az Alsóerdősor utcában, idegességemben mindig megjegyeztem, “milyen szép ez a ház, kár, hogy ennyire lepusztult”, amire a válasz mindig, de mindig ugyanaz volt, “tényleg szép”. Napokkal később, hazafelé pedig sokkal felszabadultabban mondtam ugyanezt, de a válasz is csak lakonikusságában volt felszabadult. Tényleg szép.
Szerencsére olyan régen jártunk az Alsóerdősor utcában, nem is láttam, végre elkészült a teljes homlokzati felújítás. Így már pontosan tudható, a Fodor Gyula tervezte Steinhardt-udvarról van szó: mind az építtető, mind az építő neve feltűnik a fronton az obligát bőségszarus hölgyek és körtáncot járó puttók között. Egy idő után még nekem is halálosan unalmassá válnak Ney Simon művészi igényű, de kissé torz stukkóalakjai. Az ornamentikában azonban itt megjelenik egy új elem, a színházat jelképező síró-nevető maszkpáros, mégpedig a 4. emelet feletti timpanonszerű megoldáson.
S ha már díszítettség, emellett a csakugyan drámai kapumegoldás mellett nem lehet csakúgy elmenni: márványoszlopok és grádicsok vezetnek a míves rézbetétes, kovácsoltvas bejárathoz, melynek alkotóját szintén megörökíti a felirat – Schneider József pompás munkája a kapu. Felette bőségszarus, gyümölcsmotívumos üvegbetét, odabent pedig elszabadul a stukkós-faragásos-kukatárolós őrület, hogy egy némiképp eklektoid oszlopos-körfolyosós udvarban csillapodjék. A bal kéz felé nyíló főlépcsőházban szintén a Fodorra jellemző faunfejes tartókonzolok figyelik a járókelőket, akik egy pocsék IKV-s lifttel juthatnak magasabb szintekre.
A nyílászárók változatos csoportjainak és a homlokzat pácolt húsra emlékeztető színének taglalásától ehelyt nagyvonalúan eltekintek.
Post link
