#bérház

68./ XIII. jászai mari tér 5-6.

…meg még jónéhány másik házszám; egy szóval: Palatinus-házak. Vagyis az egyik Palatinus-házak a többi közül. Na, szóval az, amit a köznyelv is Palatinus-házakként ismer. Egy méretes tömb, mely egyenesen a Vidor Emil-féle gyártósorral gördült le Schiffer Miksa megbízásából (ne felejtsék el Schiffer nevét, még találkozunk vele is!) a Palatinus Építő Rt. számára.

Szóval volt ez a kiváló Budapest100 és én elkényelmeskedtem az egyébként mindig annyira izgalmas infiltrációt (alacsony az ingerküszöböm, nna), igazi kocaturistaként élveztem ki, hogy körbemutogatnak egy s más százéves házakat. Ami itt igazán lelkesítő, hogy be lehetett járni a padlásteret is (részben emiatt utóbb halálos kór támadott meg…), ahová a kedves vendéglátók még lámpainstallációt is készítettek. De a panoráma és a kupola gerendaszerkezete az igazi csemege számomra.

Apropos kupola; a mai összképről már sajnos hiányzik az épülettömb huszártornya, és a rakpart felől szemlélve a nagyméretű franciaudvart is beépítették. Itt volt a BM étkezdéje, mely alatt a városi legenda szerint a különféle pártlétesítményekhez vezető katakombarendszer húzódott, amíg be nem falazták. 

További érdekesség, hogy a házban változatos méretű lakások kerültek kialakításra, a legnagyobb közülük 300 négyzetméter, de mindegyik rendelkezett házközponti fűtéssel és szintén házközponti porszívóval. A vizet pedig a Margitsziget termáforrásaiból nyerték az 1960-as évekig. Az egyes házak a tömbön belül pontos tükörképei egymásnak, mindegyikben van lift, ezek közül kettő is eredeti. És ehol a meglepetés! A liftajtó felett látható lemezdísz pontosan ugyanolyan, mint amilyent a Honvéd utca 16. szám alatt láthattunk. És minő meglepetés, a lépcsőház mintás kőburkolata szintén hajszálra egyezik a Honvéd utcában látottal. Ennyit az egyedileg gyártott kiegészítőkről…

A házról meg mit lehet elmondani, hatalmas és a fentieket leszámítva fantáziátlan is, nem tartozik a kedvenc budapesti épületeim közé, bár a városképet erősen meghatározza. Ahogy az emlékezetes óriás Sanyo fényreklám is, amelynek a fénye rendre elvakította az Észak-Buda felől érkező repülőgépek pilótáit, de aztán inkább a városkép védelme miatt szerelték le. 

Köszönet a kedves lakóknak a türelemért és a jóltartásért, a szervezőknek pedig a lebonyolításért! Még sok ilyet. A program a Budapest100 keretében valósult meg.

67./ VI. munkácsy mihály utca 23.

És ön mit tudna elmondani a főváros VI. kerületéről? Szívesen szegezném ezt a kérdést az utca emberének, és álmélkodnék a mentális térképen, amit a válaszok kirajzolnak. Ritka nyögvenyelősen megy e tájék újrafelfedezése, nyilván azért is, mert vannak azok a részei, amelyeket csukott szemmel is remekjól ismerek, és vannak azok, amelyeket egyáltalán nem és valahogy soha nem is vágytam a megismerésükre.

Ezt a kerületet elkerülte a modoros felstilizálás, ami a nyóckerből romantikus multikultit, a hetedikből zsidó- és turistamennyországot, az ötödikből üzleti negyedet csinált, a tizenharmadikat pedig két markánsan elkülönülő, de nemkevésbé romantikus részre osztotta. A hatodik az, ami: átmenet. Még az Andrássy út is része az átmenetnek, meg Hassay Zsófia, meg a leromlott lakásállományt örömmel felvásároló írek, a csendrendelet, a tömérdek troli és a terek is azt az átmenetet hirdetik, ami egyfajta ocsúdás, miután valaki a kerületre dobta a 20. század bombáját. Átmenetiségében állandó neuralgikus pont, folyamatosan nagyratörő tervek főszereplője. Ezért a legszebb, amikor a késő vasárnap délutánban elpihen az egész szomszédság, csak az Epreskertben ordít egy meg nem értett szobrász. Olyankor helyreáll valami törékeny egyensúly.

A Sonnenberg-ház pedig a Munkácsy Mihály utcában megintcsak olyan, hogy vissza kell menni a lépcsőházat felderíteni, de addig is a homlokzatról essék néhány szó. A szomszédos Szondi utcai ház már volt, Kőrössy Albert tervezte ezt is 1904-ben. Meg a Kölcsey Gimnáziumot is, szóval ugyancsak felülreprezentált ötven méteres körben. Ma már egy fokkal kevésbé látszik, mitől tekintik Kőrössy korai munkássága fénypontjának ezt az egykori luxusbérházat. Egy emeletráépítéssel teljesen megbontották az épület tömegeit, kisimult a pártázat hullámos játéka, a jóindulatú homlokzati felújítás pedig kivasalta a drámai fény-árnyék játékot adó vakolatdíszeket is, hát ennyi volt. 

Maradtak a játékos nyílászárók, a zárterkélyek elhelyezéséből következtethetni azért még az egykori homlokzati mozgalmasságra. És ott vannak a főtengelyben nyíló bejárat felett táncoló faragott nőszemélyek. Ha csak őket tekintjük, könnyen valami osztrák falu barokk templomára asszociálhatunk, és ez Kőrössyben a csúcs, hogy amikor Lechner kiadta a nemzeti szecessziós szekértábornak a jelszót: keressétek a nemzeti stílust, azt Kőrössy jól átgondoltan a kurzus által mindig is imádott barokkos áthallásokban vélte megtalálni.

Nemsokára jött is a bethleni konszolidációra jellemző neo ez-az, de főként neobarokk stílusőrület; Kőrössy addigra azonban felhagyott a tervezéssel.

66./ V. kossuth tér 13-15.

Darab ideje megy a Budapest legszebb lépcsőházai című összeállítás odaát az Egy nap a városban blogon – most beelőztem a srácokat, ha ugyanis az ő szabályaik szerint játszunk, akkor ez itt Budapest legszebb lépcsőháza.

A Magyar Általános Kőszénbánya (MÁK) bérháza Málnai “Másik Premodern” Béla pályafutása egységesen cikinek címkézett mellékvágányán született, szoros együttműködésben Haász Gyulával, 1927-ben. Az évszámot egy gondolatjelnyi ideig még javaslom ízlelgetni, a mind letisztultabb nemzeties-geometrizáló szecesszió vívmányait és progresszív formavilágát a neostílusok felelevenítése a konzervatívra forduló széljárásban évtizedekkel vetette vissza, hát ez az ún. korízlés. Az alkotói szabadságot finoman szólva sem kedvelő légkörben Málnai és Haász mégis máig meghatározó értéket hoztak létre – a ház értékelésével persze hozzátartozk a mintaszerű állagmegóvás is, ami azért, lássuk be, sok budapesti épületnek ugyanúgy kijárna. Párhuzamnak idekívánkozik a Ferenciek terén álló Királyi Bérpalota, amelyben legalább ekkora a potenciál, aztán mégis olyan, amilyen.

A MÁK Bérház hasonló monstrum, ill. elnézést, nyugodt térfal, észak felé szépen zárja le a Kossuth teret. A tetőszobrokat Beck Ö. Fülöp jegyzi, az egykori Elysé kávéház portálját pedig Kozma Lajos tervezte (ez elpusztult, említése azt hivatott alátámasztani, hogy jegyzett alkotótársak működtek közre az épület arculatának kialakításában).

Engem az utcafront kevéssé nyűgöz le, historizáló palotahomlokzat, tizenkettő egy tucat, sag schon, stb. Az előcsarnokban viszont már csak kúszni-mászni volna kedvem az ámulattól: grandiózus, mégis hívogató, megnyugtató belső tér, tiszta márvány, csillár, ornamens, nagyon adja. Aztán a könnyfakasztó szépségű lépcshőházak: három van belőlük, a főlépcső éppen felújítás alatt, itt egy álmom válik valóra, hogy minél több beleférjen a képbe, kedvemre fetrenghetek a hűvös márványpadlón. És végül a belső udvarok, ahol azért megismerszik a Málnai-Haász páros valódi képessége.

Szóval ennyi. Ennyi kell a luxus érzéséhez, nemes anyagok, meg harmonikus formák, meg a hajlandóság és a tőke a rendbentartáshoz. A hely szelleme teszi, hogy itt én is képes vagyok konzervatív honpolgárrá változni, és egyik ámulatból a másikba esve szaladgálni az épületben. Mindenesetre meggyőződésem, hogy a MÁK bérház bárki kényes ízlésének megfelel, ciki neobarokk megalkuvás ide vagy oda; az én vasárnapomat bearanyozta.

65./ V. honvéd utca 16.

Vidor Emil, amint beépíti a századfordulós belvárost. A Magyar Szecesszió Házát már hoztam, de ha az ellenkező irányba indulunk, még kapásból két munkáját láthatjuk a Honvéd utcában: a Szalay utca sarkán áll az egyik, bájos partnere pedig a Honvéd utca 16. számú háza.

A főtengely timpanon alatti részletének kialakítása árulkodó, a Bedő-ház esetében nagyon hasonló megoldással találkozhatunk, csak ott a cirádák elvonják a figyelmet erről az aszimmetriáról, ahogyan az erkély-kiugratás eltolását kezeli. Ami ebben a házban minimum furcsa, az a főtengelyre cuppantott első emeleti zárterkély-kompozíció; ezt külön hangsúlyossá teszi az óvodai dekorokat finoman megidéző csempedíszítés, amely még az előtérben is megjelenik. Naiv és színes, enélkül fel sem tűnne a ház, a timpanon Szent Györgyéhez már igen-igen nyújtogatni kell a nyakunkat.

Ami a lépcsőházban feltűnő, az a mintás járólap, ilyent én is elfogadnék szívesen, tetszetős a letisztult, szögletes díszítés. A liftajtók felett a kivágott madármotívumok, és a korlátok cirádái említésreméltó részletek – az én gondom ezekkel a formákkal, hogy nem alkotnak egységes egészet, de nem is tartanak össze motivikusan. Tudom, ez több századfordulós bérházra igaz, de itt a mozaikcsempe harsánysága miatt különösen föltűnő, hogy minden egyes kép egy másik világot ábrázol.

eredetileg @panka121 twitpic timeline-ján láttam meg a házat, köszönet érte!

63./ VI. szondi utca 75.

Már számtalan legendát szőttem arról, hogyan néznek hülyének, amikor fotóapparáttal a kezemben pattogok boldogan szép házakat látva. Azonban a múltheti eset a városi fotósok kincses kalendáriumába kívánkozik. Szokás szerint nem ide indultam, hanem a szomszédba, mely szintén Kőrössy Albert Kálmán munkája.

Úgy elámultam ezen az elegáns, a délutáni napsütésbe belefeledkező romos homlokzat láttán, hogy nagy lendülettel a száguldó troli elé léptem, majd a százszoros halált megúszva a bejárathoz rohantam és megpróbáltam betörni azt. Miután ez nem sikerült, az objektívet gondosan az össze-vissza karistolt üveglencsére illesztettem, innen az álomszerű lépcsőházi zsánerkép. Ezután még szemügyrevettem a lakók listáját, de egyik távoli ismerőshöz sem mertem felcsengetni. Amikor pedig visszafordultam, észrevettem a szemközti kisbolt törzsközönségét, valamint az eladókat, ahogyan ujjal mutogatnak rám.

De megérte. Még mondják, hogy itten az Epreskerten kívül semmi látnivaló nem akad! Hát ez az 1906-ban épült szecessziós bérház megintcsak sejtet valamit a kor grandeurjéből,  az építtető Bíró Gyula kiváló ízléséből. De sajnos újra nyomolvasásra és hosszannézésre kell vetemedni, ellenkező esetben bevethetjük a klasszikus ingatlanos dumát a terézvárosi igénytelen és rossz műszaki állapotú lakásokról.

Apropos lakások, a sokszor hivatkozott kerületi dokumentáció szerint az első emeleten egy szinte minden ízében-eresztékében eredeti lakásbelső található, az ólomüveg ablakok bizony az utcafront felől is látszanak. Ha 2106-ban lesz a Budapest100-hoz hasonló program, remélem, a nagyközönség is megcsodálhatja majd.

Kőrössy Alberttal az a helyzet, hogy jót tett neki a tanulmányai alatt Párizsban, Münchenben eltöltött idő. Nem teljesen értem, miért nem találok róla tonnányi szakirodalmat; állati teheteséges volt, és bár dolgozott együtt Lechnerrel, szóval ráfogható, hogy afféle “Lechner-epigon”, mint ezekben az években annyian mások, mégis, olyan egyéni stíluskevercset hozott létre, amire öröm ránézni. Nekem legalábbis öröm. Jó ez a bécsies íz az általános, nemzeties szecessziós fogalmazásában, az aszimmetriák, ez a barokkos ihletetettségű, álmodozó elrajzoltság (úgyismint Kölcsey Gimnázium egy köpésre innen). Érdemes összevetni az ekkoriban döbbenetesen népszerű Révész-Kollár iroda munkáival. A különbség szerintem minimum nyilvánvaló.

61./ VI. izabella utca 94.

Új hónap, új lehetőségek. Többek között új elfoglaltság hétköznapokra, új fotóapparát. És még Budára is ráuntam.

Említettem volt, hogy mennyire lávolomazEUshorts fesztivál kezdeményezéseit, köztük a Moving Districts workshopot, melyen alkalmam nyílt rommá szivatni egy csapat lelkes külföldi alkotót. Az egyik résztvevő, Yannick fotóalbumában láttam egy fotót, amely elég szerencsésen a 76-os troli farát ábrázolja az Izabella utcai megállóban (hold it, we are getting there!)
A meglepetést, amelyben részem volt, nehezen tudnám szavakba önteni. A keblemben Ráday Mihály rezignált, polgári megelégedettsége és egy figyelemhiányos kisgyerek fékevesztett lelkesedése dúlt.

A modern után úgy örültem ennek a véleményes, giccshatáron éppen innen megállapodó homlokzatnak, mint macska a lézerpointernek. Hirtelenjében nem is emlékszem, értekeztem-e már ehelyt arról, hogy hiányolom az efféle brüsszeli stílű szecessziót a fővárosból, mégpedig azért, mert legszívesebben beleharapnék a mintakönyvi színes ábrázolásokba, ezek a figurális díszek még egy hétfő reggelt is jobban beindítanak nálam (aki nem hiszi, nézzen rá hétfőn reggel!)

Spiegel Frigyes és Weinréb Fülöp munkája az Izabella utca 94. és 96., avagy a Lindenbaum-házak – ikerpár tagjai plasztikai sebészeti beavatkozás előtt és után. Budpaest első szecessziós homlokzata, egy szerkezetileg semmitmondó, kétlépcsőházas bérházpár utcafrontján. Az alapelemek - föld, víz, tűz és levegő - kapcsán kifejtett kváziezoterikus maszlagot hanyagolnám, de pontosan az van ma is, mint amit Spiegel mond a Magyar Iparművészetben (pdf): az építészet nappali arca mind gyakrabban színtelen, ami igenis szép, de mégis, ezeknek a színes ornamenseknek van egy észbontó vonzereje.
Ugyanakkor ez a példa messze nem Gesamtkunstwerk, mégis jólesik elnézegetni a csillagok közt repkedő vadlibákat, meg a Botticelli Vénuszára hajazó aranyozott nőalakot a kígyók között. Nem mellesleg Budapest legszebb lépcsőkorlátját itt láttam, ha díszítettségből még nem volna elég.

55./ III. bécsi út 88-92.

Mikrokozmosz Óbudán, az Amfiteátrum háta mögött, az egyetem tőszomszédságában – sarola ajánlotta figyelmembe, én meg hosszasan gondolkodtam, felfigyeltem-e valaha is a görögös oszlopfejezetekre, a geometrikus díszekre az enyhe domboldalba épült házak homlokzatán.

Építőjével, szegény Hikisch Rezsővel jól elbánt a kor, pedig szépen indult a pályája Münchenben, ahol hidakat tervezett. Budapesten pedig hiába nyerte sorra a pályázatokat, alig valósult meg terveiből valami is. Persze, ott az Astoria Szálló épülete, a Lukács fürdő Zsigmond utcai udvara és homlokzata; a halál meg a Rudas fürdő módszeres áttervezése közben érte, műegyetemi tanári kinevezését pedig a Tanácsköztársaság bukása után visszavonták, szóval sok maradt talonban.

Szemet gyönyörködtető viszont ez a fővárosi kislakásos bérházcsoport – a Medgyaszay-féle városi házakhoz hasonló a történet és a funkció, viszont annál szerintem sokkal organikusabb a beépítés. Valódi kis város-a-városban jött létre az oroszlános falikutat körülfogó lépcsőknek és az elliptoid kis térnek köszönhetően. Ez a szimmetrikus, világos, keretes beépítés a bécsi udvar-megoldásokkal rokonítja a tömböt, viszont a stílus, az a bizonyos “hellenizáló klasszicizmus” a korabeli skandinávokkal és Alexander Klein műhelyével rokonítja. Tetszenek érteni, ugye? A hellénizmus, mely Skandináviából jön.

Egyszerűen elvarázsolt a házak elrendezése, a fantáziadús formakincs, a főépület szárnyait összekötő függőfolyosók. Mintha Michael Ende Momojából teleportált volna Óbuda egy rejtett zugába. Tanulság: Óbuda még rejteget meglepetéseket. Apropos meglepetés, tudták-e azt, hogy Óbuda egy jelentős részét akkor dózerolták el, amikor a kerületi főépítész végre szabadságra ment. Neki igazi meglepetés lehetett a jól megérdemelt pihenés után bemenni az irodába, majd kiautózni a romokhoz.
Ennek ellenére is érdemes furán nyaktekergetve nézelődni itt, és felfedezni az óbudai kisvilágokat. Ez a Hikisch-féle tömb például abszolút megér egy sétát.

update: igen hasonló a 37. ház a sorozatban, a városmajor utcában.

54./ VII. szövetség utca 17.

“– Ezt most úgy mondja, mint ha nekem tudnom kellene, ki az a Vogel.”

Vogel Jenő, aki igazában nem a Magyarország rendőri tudósítója, ahogyan Kondor Vilmos a Budapest Noir című regényében inszinuálja, hanem bizony építőmester volt, szerencsésnek mondhatta magát. Legalábbis én azt hiszem. Épített, amíg építhetett, aztán fennmaradt utána néhány szép és nem is elhanyagolható s nem is a felismerhetetlenségig átépített ház.

Ilyen például a Rákóczi út 36., ahol a Lottó áruház működött – sajnos a Lottó áruháznak már a nevétől is a vállamba kúszik a rendszerváltozás gyorsan, kontrollálhatatlanul változó világa okozta szorongás, a Lottó áruház az számtalan kereskedelmi egységet jelöl, mindegyik éppen egy kicsivel rosszabb az előzőnél. A házra mindenesetre még visszatérek, hiszen jobb szembenézni a mindenféle démonokkal, nemde.

Itt van viszont ez a kis darab Anglia a Szövetség utcában, mely Tauszig Vilmos és neje megrendelésére épült. A franciaudvar behúzása adja ki a H alaprajzot, a téglaburkolat pedig hívogató melegséget kölcsönöz az utcafrontnak. Ez a beugratott megoldás ugyan a VII. kerületben szokatlan, de működik, ahogyan kihasít magának valami kis piazzettát a járdából.
Egyszerű, élhető modern 1929-ből; látszólag. Viszont lakott a házban egy ismerős család, így tudom, milyen furcsa vesealakú lakásokat alakítottak ki – olyasmi hallos megoldással, ami a századelőre volt inkább jellemző.

Hajlamos voltam azt hinni, ilyen biztosan nincsen több, de hát van, a mester önmagát másolta biztos kézzel 1930-ban a VI. kerületben, így épült meg kis variációval a Szövetség utca 17. ikerpárja a Dessewffy utca 47. alatt. Minő önbizalomra vall!

86./ II. török utca 10.

Csak ülök és meredek a képernyőre órák óta, hátha megoldódik magától. Idejét sem tudom, mikor csináltam ilyet utoljára, a 85-ös alatt azt mondja a timestamp, egy éve. Elmacskásodtak a kreatívizmok. A lépcsőházban-rohangáló izmok viszont köszönik, jól vannak, de a világért sem szeretném ezeket a középpontba állítani (még elvonnák a figyelmet, true story), mikor olyan örömteli eseményről lehet beszámolni, aminő az idén is megrendezett Budapest100. Igen, a Guardian is foglalkozott a kedves és pofonegyszerű koncepcióval, hurrá.

Miután a szombati napon megnéztem újra szűkebb pátriámban a csodálatosan minimalista homlokzatú Lajta-házat, vasárnap kvázirandom sétára adtam a fejemet, hogy aztán késő délután dögfáradtan izgulhassam végig Cancellara Paris-Roubaix győzelmét.

A főként Budán bonyolódó gyalogtúra utolsó állomása volt a Török utca 10., amit egy kedvenc, de már-már elfeledett Herczeg Ferenc idézettel népszerűsít a program: “járt-e Cecil a Török utcában?”. Amiről itt most nem fog szó esni, az a Kosztolányi által a Kék róka kapcsán szétcincált képlet, mely szerint “a házasság háromszögét a férj, a feleség és a házibarát alkotja”. Ugyanakkor mégis izgalmas kérdés, Cecile járhatott-e a Török utca 10. szám alatt, avagy hol lakott Trill báró?

Nehéz eldönteni. Nézem, forgatom a kérdést, de valahogy kevéssé realisztikus egy Trill báró, amint életvitelszerűen tartózkodik eme régi, de jelen állapotában igencsak eklektikus, sőt rendezetlen utca bármelyik bérházában. Persze ma már a 10. szám található, Engelmann Antal és neje számára épült lakóház idő tépázta torzója láttán is bőséges fantáziára van szükség az eredeti, rutinszerű későszecessziós állapot elképzeléséhez. Talán egyszerűbb az ügy, ha mellétesszük: a Mai Manó házat is a Nay Rezső és Strauss “Muki” Ödön vezette iroda jegyzi. Az persze nem teljesen világos számomra, miért van a Török utca 10. tervein a két Wellisch, Sándor és Gyula szignója is. 

Mindazonáltal így 100 évesen hosszú a hiányok lajstroma: a II. Világháborúban teljesen megsemmisült a főlépcsőház, a felújítások során eltűntek a díszek mindenhonnan, csak a rutinmegoldások, pl. az előregyártott korlátelemek vészelték át az évszázadot. A homlokzaton azért érvényesül a nem túl képzeletgazdagon felmondott szecessziós formavilág, törtívű oromzat, zárterkélyek, kissé mállik már, és míg nézegetem, arra gondolok, ha én lettem volna Engelmanné, hát bizony nem feleltem volna Antal “ugye tetszik, drágám” kérdésére őszinte lelkesedéssel. Egy egészen különös tény a háború utáni időszak történetéből, hogy az ÁVH 1951-ben engedély nélkül, rabokkal felhúzatott egy új szárnyat a házhoz. Mindez nem szorul kommentárra. Aztán amin még elmerengek, az Gül baba türbéjének abszolút közelsége, a kert végében áll gyakorlatilag a legészakibb muszlim zarándokhely, némiképp egzotikus, díszletszerű érzetet kölcsönözve a térnek. Próbálom szituálni itt Trill bárót, vagy az építtető Engelmannt, a későbbi tulajdonos Wahlt, vagy a mosókonyhában járva a cselédeiket, de valami fal választ el a múlttól, így inkább hazacaplatok; bizonyos értelemben Cecil mégiscsak járt a Török utcában.

hettie:

365buildings:

85./ V. szabadság tér 16.

Párizsba beszökött a rohadás bűze - gondoltam, ahogy a Belváros utcáit jártam, fürdőzve a turisták elvarázsolt tömegében és a napfényben. Valami egészen középkori, az érett sajtok és fekália és fertőző betegségek lehelletét hordozó szagot fújdogált a gyenge szellő. A Szabadság tér meg aztán tényleg egy darabka Párizs a parkkal, a vízarchitektúrával, a kávézók teraszaival. És mint egy jókora darab obszidián sötétlik a tér szélén az Adria M. Kir. Hajózási Részvénytársaság budapesti székháza, Meinig Artúr e dekadens és össze-vissza neobarokk palotája.

Szerintem már többször is kifejeztem abbéli vágyamat, hogy szeretném megállítani az időt; belépve a szabálytalan alakú udvarra, egészen elfacsarta a szívemet ez a kívánság. Mert ez az épület így, ebben a formában (is) gyönyörű. Ritka látvány ez a csodálatos pusztulás, és ritka, hogy eszembejusson, ilyen körülmények között emberek élnek. Az emeleteket járva több bedeszkázott ablak és lelakatolt ajtó is feltűnt, mégis, ha kevesen is, de itt emberek élnek (pizzát is rendelt valaki, így jutottam be, szóval tényleg!). Ha megállítanám az időt, ezeket a szerencsétleneket kiköltöztetném innen — hadd legyen ez a ház végtelenített pusztulás csendes és gyönyörű mementója, afféle élmény- és kísértetkastély.

Ezekben a végletekig tökéletesített részletekben van annyi kraft, hogy hosszú órákon át nézegessük őket: a külső homlokzatok cirkuszi ornamentikája oroszlánfejjel, bojtos zsinórzattal, birkafejes hajóorral és tengerészcsomókkal, ijesztően tekergő tengeri kígyókkal szinte játékos felszabadultságot kölcsönöz a tér e szegletének, nem beszélve a tér felé homorú ívvel forduló, de a fáktól alig látszó főbejáratról.

Odabent pedig a minden, habár az első emeleti helyiségekhez vezető díszlépcsőház egy irányból sem megközelíthető, bár szívesen feltörtem volna érte ajtókat (vagy felhívtam volna a location scoutot, aki hozzáférést biztosít forgatások idejére). De a másik két lépcsőház is nagyszerű, a szemnek kellemes csigavonalban tekeredik a lélekvesztő liftek köré. Egy szökőkút romja az udvarban, egy furcsán szélesedő zárterkélyes konstrukció, melyet négy karcsú, filigrán vasoszlop tart meg, s főtengely helyiségeit lezáró terasz, ahol de szép lampionos vacsorákat lehetne rendezni!

Persze a m. kir. tengerhajózási részvénytársaságnak már a létezése is valami furcsa paradoxon a mából visszatekintve, még akkor is, ha volt szerencsém MAHART tengerészkapitányt ismerhetni, nehezen jön, hogy higgyek a “Tengerre, magyar!” jelszavában. Mindenesetre e vállalat létezett és olyannyira propsperált, hogy  székházát a reprezentatív Szabadság téren Meinig Artúrral, a precíz és zseniális német származású kastélyépítővel terveztette meg. Gondoljunk a FSzEK-nek otthont adó Wenchkheim-palotára és egy pillanat erejéig próbáljuk ezzel a fennséges rommal összemontírozni a mentális képet. Hát így, ilyen eleganciával, igen.

ez a mi hazunk! es igen, kevesen laknak benne, nagyreszt befektetok vettek meg, de voltak oroszok is, akik evekig probaltak manipulalni, hogy adjam el nekik a lakasunkat. mindket oldalunkon megvettek a lakasokat, aztan kedveskedessel meg fenyegetessel probalkoztak. ok koltoztek el eloszor, persze ez nem az en erdemem, hanem anyukame.

mikor 93-ban odakoltoztunk normalis berhaz volt, fogtechnika volt a foldszinten, fogszabalyzos rendelo a felemeleten, a nemzeti bank ovodaja meg a harmadikon. volt fuggony mogul leselkedo maria neni, es finom sutit suto aniko neni… gyerekek a masodikon, unokak a harmadikon, korbejarhatos lakasok (az meg megvan nyilvan, most epp nem tudom ki berli). Volt korusproba is, vagy koncert nem tudom, de emlekszem hogy bezengte az udvart. sokat forgatnak filmet, igy jutottam be a szabter 16 lepcsohazba is, ami nagyon szep. A mi erkelyunkrol is lengett amerikai zaszlo, kaptunk is erte penzt, de forditva tuztek ki eloszor. meseljek meg? Lakott itt a Kashmir etterem tulajdonosa, olyankor curry szag volt nalunk, imadtam.

Hallgassák az egyik tulajdonost c. kötreblog. És igen, kérlek mesélj még!

85./ V. szabadság tér 16.

Párizsba beszökött a rohadás bűze - gondoltam, ahogy a Belváros utcáit jártam, fürdőzve a turisták elvarázsolt tömegében és a napfényben. Valami egészen középkori, az érett sajtok és fekália és fertőző betegségek lehelletét hordozó szagot fújdogált a gyenge szellő. A Szabadság tér meg aztán tényleg egy darabka Párizs a parkkal, a vízarchitektúrával, a kávézók teraszaival. És mint egy jókora darab obszidián sötétlik a tér szélén az Adria M. Kir. Hajózási Részvénytársaság budapesti székháza, Meinig Artúr e dekadens és össze-vissza neobarokk palotája.

Szerintem már többször is kifejeztem abbéli vágyamat, hogy szeretném megállítani az időt; belépve a szabálytalan alakú udvarra, egészen elfacsarta a szívemet ez a kívánság. Mert ez az épület így, ebben a formában (is) gyönyörű. Ritka látvány ez a csodálatos pusztulás, és ritka, hogy eszembejusson, ilyen körülmények között emberek élnek. Az emeleteket járva több bedeszkázott ablak és lelakatolt ajtó is feltűnt, mégis, ha kevesen is, de itt emberek élnek (pizzát is rendelt valaki, így jutottam be, szóval tényleg!). Ha megállítanám az időt, ezeket a szerencsétleneket kiköltöztetném innen – hadd legyen ez a ház végtelenített pusztulás csendes és gyönyörű mementója, afféle élmény- és kísértetkastély.

Ezekben a végletekig tökéletesített részletekben van annyi kraft, hogy hosszú órákon át nézegessük őket: a külső homlokzatok cirkuszi ornamentikája oroszlánfejjel, bojtos zsinórzattal, birkafejes hajóorral és tengerészcsomókkal, ijesztően tekergő tengeri kígyókkal szinte játékos felszabadultságot kölcsönöz a tér e szegletének, nem beszélve a tér felé homorú ívvel forduló, de a fáktól alig látszó főbejáratról.

Odabent pedig a minden, habár az első emeleti helyiségekhez vezető díszlépcsőház egy irányból sem megközelíthető, bár szívesen feltörtem volna érte ajtókat (vagy felhívtam volna a location scoutot, aki hozzáférést biztosít forgatások idejére). De a másik két lépcsőház is nagyszerű, a szemnek kellemes csigavonalban tekeredik a lélekvesztő liftek köré. Egy szökőkút romja az udvarban, egy furcsán szélesedő zárterkélyes konstrukció, melyet négy karcsú, filigrán vasoszlop tart meg, s főtengely helyiségeit lezáró terasz, ahol de szép lampionos vacsorákat lehetne rendezni!

Persze a m. kir. tengerhajózási részvénytársaságnak már a létezése is valami furcsa paradoxon a mából visszatekintve, még akkor is, ha volt szerencsém MAHART tengerészkapitányt ismerhetni, nehezen jön, hogy higgyek a “Tengerre, magyar!” jelszavában. Mindenesetre e vállalat létezett és olyannyira propsperált, hogy  székházát a reprezentatív Szabadság téren Meinig Artúrral, a precíz és zseniális német származású kastélyépítővel terveztette meg. Gondoljunk a FSzEK-nek otthont adó Wenchkheim-palotára és egy pillanat erejéig próbáljuk ezzel a fennséges rommal összemontírozni a mentális képet. Hát így, ilyen eleganciával, igen.

82./ VII. károly körút 1.

Először úgy gondoltam, majd elmélkedjünk az ún. városképi jelentőségű objektumokról, aztán, ha túlvagyunk a kötelező körökön (Parlament, Halászbástya, SZOT üdülő a Rózsadombon) - ezek a primér asszociációk úgysem használnak az Ügynek -, akkor majd lehet értekezni dekoratív, meg emberarcú modernről. No de nem erről lesz szó, hanem arról, hogy akkor ez most egy épület, vagy kettő? Valamint: hogyan került Crescentia asszony az Astoria sarkára?

Azt, hogy az órás-gorenjés-rafis épülettömb tulajdonképp két eltérő korú épület jó stratégiai és esztétikai érzékkel felismert, szinte varrásnélküli (seamless) kombinációja, sokan tudják. Ha elég sokáig mélázunk a 7-es buszcsalád megállójában, észrevehetjük az illesztést, egy vékony vonalat a kiugratott falrész és a körtorony között szemre félúton. Hültl Dezső 1935-re akkorát lépett előre a Semsey-bérpalota tervezése óta, hogy átlépte a Dunát, de még a saját árnyékát is: anyaghasználatát és tömegalakítását a szomszédos házhoz igazította az MTA-bérház építésekor, és ezzel létrehozta a tulajdonképpeni “teret”, melyet Astoria néven ismerünk. Ez egyszerre okos, önzetlen húzás a grandiózus végeredmény reményében.

Crescentia asszony pedig jó sok áttétellel jutott a bejárattól sréhen balra a homlokzatra: az MTA allegóriája alternatív címet viselő Johann Ender festmény “tudásosztó” Hébé-alakjához állítólag ő szolgált modellként, így Jungfer Gyula szobra akaratlanul Széchenyi szívszerelmét (is) örökíti meg a Magyarországot szimbolizáló szomjas Turullal.

Az MTA-bérház épülete másképp városképi jelentőségű, mint a kezemfeje megoldások ebben a kategóriában. Valahogyan, változatlanságával - én nem emlékszem olyanra már, hogy a gorenje ne lett volna rajt’ - a főváros alapvető változatlanságát is jelöli. Annyira kitett helyen van, és szerencsére annyira állja a sarat (meg a változások szelét), hogy önmagában is szimbolikus. Kinézett a miliője így, meg ígyésígy, meg így, a lényeg ugyanaz maradt.

79./ V. vármegye utca 7.

Egy életmű vége: Fodor Gyula - mert ki másról is lehetne szó? - 1931-ben tervezte az OTI Bányanyugbéralap bérházát. 1931-re azért már sokmindenen túl voltunk, a Vágó-fivérek és a premodern Bélák belengették egy nagyon progresszív építészet vízióját, megvolt a népies énkeresés fázisa, és elindult a modernség és szociális építészet kapcsán folytatott eszmecsere, de meg az építés is: Fischer József átadta a Csatárka utcai házat, Ligetivel és Molnárral és tsaikkal már dolgoztak a Köztársaság téri sávos beépítésű OTI bérházcsoporton, egy évvel később pedig már a Lejtő utcai villa hirdette a Bauhaus ideológiát.

Aztán van, aki nem, vagy alig változott. Málnai Bélának belefért a szinte állandó útkeresés, a Fodor Gyula márkanév viszont inkább az állandóságot képviselte. Igaz, a Louis Vuitton táskákat sem az észbontó változatosságukért szokás szeretni.

Ez a Bányanyugbéralapos ház a félreeső Vármegye utcában számomra az alkotói betokozódás tökéletes jelképe. 1913 és 1931 között a motivikus hidat a nyomorult puttók képzik meg, meg a negédes kis girlandok és az előtér cifra hamvvedrei. Ahogyan be van szorítva a sikátorba, jó eséllyel pályázik az év legnyomasztóbb lakóháza címre, a belső terek szűkössége pedig éppen, hogy nem hívogató, a mennyezet mindenütt agyon akar nyomni, de azért a ház marasztal, ahogy igyekszem elhagyni: hiába nyomogatom a kapunyitó gombot, csak nem enged.

Apropos, itt nőtt fel Konrád György, és egy lenyomozhatatlan memoár részletei is e házhoz kötődnek, izgalmas olvasmányok ezek, hát ilyen emberek életét rejtik a Bányanyugbéralap bérházának sötét folyosóiról nyíló lakások.

77./ VII. Alsóerdősor utca 8.

Az elmúlt évben éppen négyszer többször jártunk kórházban, mint szerettük volna. Akárhányszor sietve lépkedtünk az Alsóerdősor utcában, idegességemben mindig megjegyeztem, “milyen szép ez a ház, kár, hogy ennyire lepusztult”, amire a válasz mindig, de mindig ugyanaz volt, “tényleg szép”. Napokkal később, hazafelé pedig sokkal felszabadultabban mondtam ugyanezt, de a válasz is csak lakonikusságában volt felszabadult. Tényleg szép.

Szerencsére olyan régen jártunk az Alsóerdősor utcában, nem is láttam, végre elkészült a teljes homlokzati felújítás. Így már pontosan tudható, a Fodor Gyula tervezte Steinhardt-udvarról van szó: mind az építtető, mind az építő neve feltűnik a fronton az obligát bőségszarus hölgyek és körtáncot járó puttók között. Egy idő után még nekem is halálosan unalmassá válnak Ney Simon művészi igényű, de kissé torz stukkóalakjai. Az ornamentikában azonban itt megjelenik egy új elem, a színházat jelképező síró-nevető maszkpáros, mégpedig a 4. emelet feletti timpanonszerű megoldáson.

S ha már díszítettség, emellett a csakugyan drámai kapumegoldás mellett nem lehet csakúgy elmenni: márványoszlopok és grádicsok vezetnek a míves rézbetétes, kovácsoltvas bejárathoz, melynek alkotóját szintén megörökíti a felirat – Schneider József pompás munkája a kapu. Felette bőségszarus, gyümölcsmotívumos üvegbetét, odabent pedig elszabadul a stukkós-faragásos-kukatárolós őrület, hogy egy némiképp eklektoid oszlopos-körfolyosós udvarban csillapodjék. A bal kéz felé nyíló főlépcsőházban szintén a Fodorra jellemző faunfejes tartókonzolok figyelik a járókelőket, akik egy pocsék IKV-s lifttel juthatnak magasabb szintekre.

A nyílászárók változatos csoportjainak és a homlokzat pácolt húsra emlékeztető színének taglalásától ehelyt nagyvonalúan eltekintek.

76./ VIII. erdélyi utca 7.

Nagyon elhanyagolódott ez az egész gyűjtögetés – vagyishát a dokumentáció maradt el, részint az állandó betegség, fáradtság, munka ciklusok, részint a megfelelési kényszer mián. A gyűjtögetés olyannyira állandósult, hogy nemigen tudok egy lépést sem tenni az épített környezet regisztrációja nélkül. Nemegyszer ügyintézés fordul parodisztikus lépcsőházban-rohangálásba, máskor érdekesnek induló beszélgetéseket gyilkolok meg brutálisan bizonyos építők érdemeinek elősorolásával.

Itt van például ez. A Mátyás téri idillt, azaz tűzcsapot nyitogató gyermekeket, bokszedzést rögtönző férfiakat és gyerekkocsit tologató nőket odahagyva ha folytatjuk a Tesco Express felé tett egészségügyi sétánkat, a Kesztyűgyárral majdnem szemközt áll ez a ház. Gyanúsan szépen felújították. Látni fogja a nyájas Olvasó, hogy a ‘gyanús’, mint jelző ugyancsak megállja a helyét; azt hiszem, létezhet egy Fodor Gyula Baráti Társaság, melynek bankvezérek, iparmágnások a tagjai, és szépen, titokban az összes Fodor tervezte bérházat felújíttatják, bőkezű mecenatúrával szebbítve a gyászos városképet.

A Google Maps még a régi állapotot mutatja, és cukorkát adok annak, aki a málló vakolat mögött is megsejti az Ernst Múzeum építőjének kezenyomát.  Jelenlegi állapotában sem emlékeztet a ház arra a csodálatos konstellációra, amit Fodorral azonosítani szoktunk: végtelenül egyszerű eltérő színű vakolás és az ezt hangsúlyozó keretezés díszíti a főhomlokzatot, csak az ozomzat kiugró lőrései és az első emeleti fémkorlátos erkély töri meg a falsíkot.

Különös ez az L-alaprajz, amelyet enged látnunk a két foghíjtelek az épület két oldalán: csak arra tudok gondolni, műhely, kisüzem lehetett a ház végében valaha, erre következtethetni a magas kapuból és földszinti ablakokból is. Kissé emlékeztet ez az egész a József utcai műtremházra, vagy a Mika Tivadar pozicionálására. További nyomokat keresek tehát, közben falom a pálcás jégkrémet. Talán a biblikus stichhel megküldött kévés asszonyok jelenthetik a megoldást, talán nem.

Viszont nem tudom nem észrevenni a zombiapokalipszisre emlékeztető környezetet, amibe vegyül egy csepp romantika; körben meredező tűzfalak, a gazzal és sittel gazdagon borított telkeken vonítanak a kóbor kutyák. A ház viszont védettséget élvez, része volt a Budapest100 programjának is, és szépen körbelegózzák majd egy lakóparkszerű épülettel. Ha szerencsénk van, kifejezetten izgalmas dialógust folytat majd a százéves ház az újépítésűvel.

75./ VIII. üllői út 14., baross utca 11., arany sas-udvar

Fodor Gyula életművét olyan fanatizmussal igyekszem összegyűjteni, mintha Lutra-albumba ragasztgatnék képeket. Egyszerűen kritikátlanul imádom a Fodor-házak részletképzését, a néha egészen váratlan apróságokat, amelyekkel feldobja a már tényleg unásig ismert körfolyosós bérháztípust: itt egy kőpapagáj, ott egy faragott nimfafej, eklektikában tobzódó, barokkos puttók járnak körtáncot a kukák fölött. Nincsenek elvárásaim, csak kellemes meglepetéseket szeretnék a házaitól és eddig még nem csalatkoztam – itt egy bájait cseppet sem takargató rézből való hölgyet és egy különös üveges-rácsos konstruktumot találtam.

Karcsú és nagyon magas az átmenőtelekre épült az Arany Sas-udvar, az Üllői út mentális térképen kitöltött méreteihez képest el is vész ez a szolidan ornamentált homlokzat, csak a felsőbb emeleteken őrt álló, avantgárdra faragott fiatalemberek és a díszes, szörnyeteges-sasos kapu tűnik fel. Ez a kapu, ez igen: egy darabka Gotham City Budapesten. Felette a munkaruházatot hirdető sün: Zdenek Miller világa Budapesten. Bámulatraméltó kontraszt.

Az udvarban bezárt, magányos üzletsor, megannyi kiégett tekintet a bedeszkázott köríves ablakok sora. Feltekintve szűnni nem akaró emeletsor. A feltáruló udvar mint falanszter, a ház nevét viselő hosztel és kis egzisztenciák a kétségbeesés határán. Az elhagyatottság nyomott csendje telepszik a körfolyosókra. A moccanatlan némaságban csak a cipősarkak kopogása hallik a kinti forgalom moraja felett, ahogy ide-odatoporgok. A legfelső szinten azonban az esőtető alatt kertibútorok és egyéb partikellékek fogadnak. Hogy életvidám lakók is költöztek ide, csak bizakodással tölt el. Valamint megpillantom a cselédlépcső kiboltosuló tetejét.

A szűken kunkorodó lépcsősoron felkaptatva egy ólomüveg és vasrács installáció fogad, odabent gondosan lelakatolt vasajtó vezet a padlásra. A kilátást egyszer onnan megnézném én.

A harmadik lépcsőházon át távozom, a kapualjban rondóformán megintcsak rézasszony őrzi a kapualj pihenőjében a csintalan puttók és az eredeti, cinóber-kobalt-mustársárga csempe békéjét.

Miután átkommandóztam a Baross utca túlfelére, még feltekintek a homlokzatra, ahol egész relief csoportozat tolong. Jólfésült család üdvözli egy új kor hajnalát bizakodóan égre emelt tekintettel. Azt már csak félve merem mondani, hogy az építtető elvileg Károlyi Mihály, akkor még volt miért bizakodnia neki is. A folytatást pedig már ki-ki keresse ki magának a történelemkönyvekből.

74./ IX. ráday utca 22.

Van az úgy, hogy unalmamban tekingetek ide-oda és megakad a szemem némely házakon, valami cifra részleten, jellegzetes ornamensen, vagy ezek hiányán. Rémségesen untam a vállalati ebédet is, amikor felfigyeltem erre a bécsi szecesszió jegyeit mutató épületen, úgyis Fodor Gyula életművének feltúrásával töltöttem a tréning egy jelentős részét előtte.

Csakhogy ez nem Fodor, olyannyira nem jegyzik az egyébként csinos épületet, hogy megint nem tudtam meg semmit tervezőjéről és építtetőjéről sem. Azon mindig elámulok, hogyan lehet a nagyon “izgalmas” közösségi tereket teremtő körfolyosós bérház egy kaptafára épült konstruktumát ilyen sokféle, ízes díszítéssel csomagolni. Ezt egyszer le kellett írnom, hangozzék bármilyen banálisan; tény, hogy a homlokzat díszítettsége vonzotta a jobb módú bérlőket (“micsoda szép házban lakunk” – még ha az a ház sok szempontból élhetetlen is…), megmutatta a befektető státuszát.

Ez a ház nemzeties ízű geometrizáló szecesszió helyett azonban máshonnan inspirált konstrukció, tervezője valami kozmopolitábbat akart, innen a kissé bécsies beütés.

S bár az udvar szép állapotú, a dézsában a növények pedig valami szoft biohorrorra emlékeztetően zöldek, nem ér különösebb meglepetés. De máskor is jó lesz unalmas vállalati ebédek alatt nézegetni az áramvonalasított utcafrontot és a színes, stilizált növényeket.