#padlás

68./ XIII. jászai mari tér 5-6.

…meg még jónéhány másik házszám; egy szóval: Palatinus-házak. Vagyis az egyik Palatinus-házak a többi közül. Na, szóval az, amit a köznyelv is Palatinus-házakként ismer. Egy méretes tömb, mely egyenesen a Vidor Emil-féle gyártósorral gördült le Schiffer Miksa megbízásából (ne felejtsék el Schiffer nevét, még találkozunk vele is!) a Palatinus Építő Rt. számára.

Szóval volt ez a kiváló Budapest100 és én elkényelmeskedtem az egyébként mindig annyira izgalmas infiltrációt (alacsony az ingerküszöböm, nna), igazi kocaturistaként élveztem ki, hogy körbemutogatnak egy s más százéves házakat. Ami itt igazán lelkesítő, hogy be lehetett járni a padlásteret is (részben emiatt utóbb halálos kór támadott meg…), ahová a kedves vendéglátók még lámpainstallációt is készítettek. De a panoráma és a kupola gerendaszerkezete az igazi csemege számomra.

Apropos kupola; a mai összképről már sajnos hiányzik az épülettömb huszártornya, és a rakpart felől szemlélve a nagyméretű franciaudvart is beépítették. Itt volt a BM étkezdéje, mely alatt a városi legenda szerint a különféle pártlétesítményekhez vezető katakombarendszer húzódott, amíg be nem falazták. 

További érdekesség, hogy a házban változatos méretű lakások kerültek kialakításra, a legnagyobb közülük 300 négyzetméter, de mindegyik rendelkezett házközponti fűtéssel és szintén házközponti porszívóval. A vizet pedig a Margitsziget termáforrásaiból nyerték az 1960-as évekig. Az egyes házak a tömbön belül pontos tükörképei egymásnak, mindegyikben van lift, ezek közül kettő is eredeti. És ehol a meglepetés! A liftajtó felett látható lemezdísz pontosan ugyanolyan, mint amilyent a Honvéd utca 16. szám alatt láthattunk. És minő meglepetés, a lépcsőház mintás kőburkolata szintén hajszálra egyezik a Honvéd utcában látottal. Ennyit az egyedileg gyártott kiegészítőkről…

A házról meg mit lehet elmondani, hatalmas és a fentieket leszámítva fantáziátlan is, nem tartozik a kedvenc budapesti épületeim közé, bár a városképet erősen meghatározza. Ahogy az emlékezetes óriás Sanyo fényreklám is, amelynek a fénye rendre elvakította az Észak-Buda felől érkező repülőgépek pilótáit, de aztán inkább a városkép védelme miatt szerelték le. 

Köszönet a kedves lakóknak a türelemért és a jóltartásért, a szervezőknek pedig a lebonyolításért! Még sok ilyet. A program a Budapest100 keretében valósult meg.

86./ II. török utca 10.

Csak ülök és meredek a képernyőre órák óta, hátha megoldódik magától. Idejét sem tudom, mikor csináltam ilyet utoljára, a 85-ös alatt azt mondja a timestamp, egy éve. Elmacskásodtak a kreatívizmok. A lépcsőházban-rohangáló izmok viszont köszönik, jól vannak, de a világért sem szeretném ezeket a középpontba állítani (még elvonnák a figyelmet, true story), mikor olyan örömteli eseményről lehet beszámolni, aminő az idén is megrendezett Budapest100. Igen, a Guardian is foglalkozott a kedves és pofonegyszerű koncepcióval, hurrá.

Miután a szombati napon megnéztem újra szűkebb pátriámban a csodálatosan minimalista homlokzatú Lajta-házat, vasárnap kvázirandom sétára adtam a fejemet, hogy aztán késő délután dögfáradtan izgulhassam végig Cancellara Paris-Roubaix győzelmét.

A főként Budán bonyolódó gyalogtúra utolsó állomása volt a Török utca 10., amit egy kedvenc, de már-már elfeledett Herczeg Ferenc idézettel népszerűsít a program: “járt-e Cecil a Török utcában?”. Amiről itt most nem fog szó esni, az a Kosztolányi által a Kék róka kapcsán szétcincált képlet, mely szerint “a házasság háromszögét a férj, a feleség és a házibarát alkotja”. Ugyanakkor mégis izgalmas kérdés, Cecile járhatott-e a Török utca 10. szám alatt, avagy hol lakott Trill báró?

Nehéz eldönteni. Nézem, forgatom a kérdést, de valahogy kevéssé realisztikus egy Trill báró, amint életvitelszerűen tartózkodik eme régi, de jelen állapotában igencsak eklektikus, sőt rendezetlen utca bármelyik bérházában. Persze ma már a 10. szám található, Engelmann Antal és neje számára épült lakóház idő tépázta torzója láttán is bőséges fantáziára van szükség az eredeti, rutinszerű későszecessziós állapot elképzeléséhez. Talán egyszerűbb az ügy, ha mellétesszük: a Mai Manó házat is a Nay Rezső és Strauss “Muki” Ödön vezette iroda jegyzi. Az persze nem teljesen világos számomra, miért van a Török utca 10. tervein a két Wellisch, Sándor és Gyula szignója is. 

Mindazonáltal így 100 évesen hosszú a hiányok lajstroma: a II. Világháborúban teljesen megsemmisült a főlépcsőház, a felújítások során eltűntek a díszek mindenhonnan, csak a rutinmegoldások, pl. az előregyártott korlátelemek vészelték át az évszázadot. A homlokzaton azért érvényesül a nem túl képzeletgazdagon felmondott szecessziós formavilág, törtívű oromzat, zárterkélyek, kissé mállik már, és míg nézegetem, arra gondolok, ha én lettem volna Engelmanné, hát bizony nem feleltem volna Antal “ugye tetszik, drágám” kérdésére őszinte lelkesedéssel. Egy egészen különös tény a háború utáni időszak történetéből, hogy az ÁVH 1951-ben engedély nélkül, rabokkal felhúzatott egy új szárnyat a házhoz. Mindez nem szorul kommentárra. Aztán amin még elmerengek, az Gül baba türbéjének abszolút közelsége, a kert végében áll gyakorlatilag a legészakibb muszlim zarándokhely, némiképp egzotikus, díszletszerű érzetet kölcsönözve a térnek. Próbálom szituálni itt Trill bárót, vagy az építtető Engelmannt, a későbbi tulajdonos Wahlt, vagy a mosókonyhában járva a cselédeiket, de valami fal választ el a múlttól, így inkább hazacaplatok; bizonyos értelemben Cecil mégiscsak járt a Török utcában.