#társasház

59./ XII. meredek utca 50-56.

Gyerekzsúr a ‘80-as évek végén. Én fiúnak akartam öltözni, de nem engedték, kénytelen voltam lányruhát és horgolt csipkezoknit húzni. A születésnapos apukája gyakran jár Ausztriában üzleti úton. Előkerülnek a Wienerneustadtból kapott Barbie-babák, a színváltós mecsbox, az ünnepelt diótortája valamitől zöld lett, de így is jó. Van Jaffa, van kóla, 100 Folk Celsiusra játszunk székes játékot, mindenki ordibál, hamar elfáradok, lassan lemegy a Nap a budai hegyek mögött.

Efféle mulatságok háttere gyakran volt ilyen teraszház, mint ez itt a Meredek utcában. Kévés György roppant eredeti elgondolással rögtön három ikerházat tervezett ide. Domináns harántfalas szerkezettel, a teraszok végéig kifuttatott falakkal. Igen, az Alsó Törökvész úton is pont ilyeneket látni.
Egészen meglepődtem, hogy Kévés teraszházai az 1960-as évek végén épültek, ahhoz képest egészen progresszívek, valahogy épp a a 70-es évek végére tettem volna “keletkezésük” idejét.

Sosem gondoltam rá, de Kévés építészete az általam ismert Budát egészen meghatározza. Nem csak ezekkel a társasházakkal, de az acélvázas, könnyűszerkezetes rendszerével is, amellyel iskolákat húztak fel sorra, aztán ott van a “tévé-rádió óvoda” épülete, ami legnagyobb örömömre most üresen áll.

Én még nem nőttem fel hozzá egészen, hogy értékelni tudjam a stílusát – az Orczy Fórumtól például kifejezetten tikkelni kezdek, akárhányszor meglátom. Azért mindig teszek kísérleteket művészete befogadására. Nehéz, mert ez a Merdek utcai épületegyüttes nekem kifejezetten aránytalan a méreteivel. Viszont legalább az mókás, ahogyan a telefonzsinór műanyagtokja behálózza a falakat, ahogyan a lakók is a maguk kedvére alakították tovább a teraszokat.
Akármennyire is fújok most rá, a panorámát elcserélném mégis.

53./ XII. szamos utca 5.

Bámulatom tárgya ez az elegánsan rejtőzködő ház, már többször is nekifutottam a lépcsőház megtekintésének, de még egyszer sem sikerült a porticusnál (ahol ma a kukák sorakoznak…) beljebb jutni, ill. itt már igazi őrszemként funkcionáló lakókkal is összehozott a sors.

A Dianás cukor élettani hatásairól és a termék iránt táplált, a retroőrületnél mélyebb vonzalmamról korábban már beszámoltam, az összefüggés a Szamos utcai házzal viszont nem a legkézenfekvőbb – azaz, hogy a Dianás cukorkától annyira megemberesedtem volna, hogy betörtem az előtérbe. A sósborszesz és a ház története között a kapocs a tulajdonos és építtető, Fehér Gyula személye. N. Kósa Judit cikkéből kiderül, hogy Fehér valódi cápa volt, számos üzleti érdekeltséggel, igazgatótanácsbéli tagsággal rendelkezett, ehhez képest a több ügyes akvizícióval létrejövő ártatlan nevű Sósborszesz és Cukorkagyár tevékenységi profilja maradt számára az elsődleges. S mert megtehette, megépíttette a Szamos és Maros utcák sarkán ezt a luxusbérházat.

A terveket a Platschek iroda szállította, mely, olybá tűnik, népszerű volt a budapesti vállalkozók körében az 1940-es évek elején. A Tigris utcai villához hasonlóan, itt is a finom részletek nyűgöznek le elsősorban. Platschek itt nagyjából Le Corbusier internacionalista modern elveit követi: a talajtól részben elemelt, oszlopokra ültetett tömeg, háborítatlan kilátás az eredetileg sokkal nagyobb méretű üvegfelületeknek köszönhetően (a két saroklakás és a lépcsőház üvegfala, mely elpusztult sajnos); ez eddig semmi különösen észbontó újdonságot nem tartogat. Azonban a Szamos utcai homlokzaton a két, az ablakok alá betolt erkély, a homlokzatot tagoló kiugrások harmóniája, az ívekkel lágyított sarkok és az oválba süllyesztett erkélyvilágítás mind-mind telitalálat. Jó volna még felfedezni az N. Kósa-cikkben emlegetett titok-liftet is, de kénytelen vagyok megelégedni az utcafront bemutatásával, és új kihívások után nézni.

83./ II. margit körút 15-17.

Azt én már a kezdet kezdetén tudtam, hogy ez ilyen lesz: ragyogó napsütésben, egy túlszaturált hétvégi délutánon odamegyek a Mártíro Kúttyára (sic!) és belibbenek ennek a gyönyörű, nagyvonalú épületnek a lobbyjába, és felliftezek a hetedikre és csak gyönyörködöm. Csak a napsütés hibádzott, a hétvégi délutánokat pedig kérés nélkül is túlszaturálom a nyájas Olvasó jókedve végett.

A Dugattyús háznak becézett alkotás a Hofstätter-Domány páros Dunapark háza mellett a másik, igen jól dokumentált főmű. Zokognék a gyönyörtől, ha lenne még hasonló vagy harminc ebben a városban: rafkós, finom, elegáns, és számomra pontosan a Dunapark feminin párja, éppen kisebb méreténél, zárkózottab, rejtőzködőbb megjelenésénél fogva. A Weiss Manfréd Vállalatok Elismert Nyugdíjpénztára Bérháza simul, sajnos mostanság a Margit körúti egyenszürkeségbe, de a Közmunkák Tanácsa hathatós szabályozásának hála az útszakasz akár határozottan harmonikus és nem mellesleg fényűző megjelenésű is lehetne. Ha fényűző megjelenésű lenne, talán e ház földszinti kirakatablakain sem a “fizesse be így-úgy-amúgy a villanszámláját” feliratú plakátokat kellene nézegetni.

Nem baj (de, az), az én tökéletes délutánomat semmi sem ronthatja el. Megcsodálom tehát a hirtelen meglóduló Rózsadomb meredekségéből adódó ügyes szinteltolásos megoldást, ami hihetetlen dinamikát kölcsönöz az egyébként is invenciózus vonalvezetésű lépcsőháznak. A két dugattyú, azaz az üveghengerben közlekedő eredeti liftek pedig éppen kiteszik azt a finom hangsúlyt, amitől az egész konstrukció lebegővé válik. Szépen bele is szédülök, ahogy ezt a hetediken végiggondolom és egyszerre processzálom a látványt is. A közös terekben létrejövő áramlás rokonítja Wright építészetével a házat; külső megjelenését tekintve pedig a rendelkezésére álló tér harmonikus, ötletes kitöltése jellemzi.

A Budapest Városképpen alaprajzán igen szépen látszik, hogy ez itten egy bömbi kis H-betű, itt-ott finoman lekerekítve. Az egészen keskeny lépcsőházból 3-3 ajtó nyílik, valamint még két pár egy kis gazdasági folyosóra, amely egy gazdasági előtérbe, majd onnan a konyhába torkollik. Milyen szerencsés, hogy a cselédnek nem is kellett naccságával találkoznia, amikor az emeleti szemétledobó felé közlekedett például.

Ugyanakkor a luxust finomabban jelzik a 30-as évek által kedvelt alapanyagok is: a travertin (külső burkolat), szines linóleumszőnyeg, márvány (belső burkolatok), a Luxier üveglencsés felülvilágító, krómacél.
Csőkorlátos és zárt mellvédes erkélyek, több terasz, sávablakok, egyedileg tervezett világítótestek, kajütablakos, lekerekített és hangsúlyosan keretezett ajtók jellemzik a házat, a kerekded és vonalas közötti dinamikus egyensúly csaknem olyan eszményi, mint Hámori Hamburger Mackósajtjaesetében.

S ha már a túlparti Kánaánt ilyen gyakran felemlegettem, egy némileg messzebre vezető kérdés: vajon tud-e, akar-e Víziváros Buda Újlipóciája lenni? Vagy a budai reakció megvalósításához ez túl heterogén és széttagolt városrész? Két üvegliftezés között, elnézve a lakások előtt parkírozó kerékpárokat, úgy éreztem, joggal merült fel újra a kérdés. Szerintem nem kérek sokat: őrizze a kék Dunát két yuppie-hipster városrész és Budapest, állítom, boldogabb város lesz.

73./ IX. lónyay utca 26.

“Nyitva az ajtó, bejöhetsz”, az üres padról meg a vetett ágyról nincs elképzelésem, de nem tudtam ellenállni a tárva-nyitva hagyott kapunak. Így készült a Romantikus Romok sorozat újabb darabja, végre valami olyan döbbenetesen szépre leltem, hogy nehezen találom a szavakat.

A Lónyay utcában több okból is körülbelül otthon vagyok, így nem rázott meg különösebben a két udvaros házban elém táruló látvány, az aládúcolt emelet, a falon szétkent ürülék, a második udvarban focizó purdék és mámikájuk, aki éppen turistákat próbált a jól bevált módszerrel elüldözni: egyre hangosabban és tagoltabban mondogatta, hogy itt nincs semmiféle kapu a Ráday utca felé. Még a szekrényen pihengető kitömött tyúkféle madáron sem lepődtem meg, bár kétségkívül eredeti dekor.

Akkor kezdtek folyni a könnyeim, amikor a freskót megláttam a “főlépcsőházban”. Ez az egész konstruktum úgy gyönyörű, ahogyan van. Szeretném megállítani az időt, kimerevíteni ezt a tavaszi délutánt, hogy a Hild Károly tervezte ház olyan maradjon, amilyen most, hogy megőrizze ezeket a hihetetlen kontrasztokat, amitől úgy érzem, világok feszülnek egymásnak a Lónyay utcában.

Ráday Mihály és az önkormányzat is másképp gondolja ezt: előbbi nyilván a példaértékű hiteles rekonstrukció híve (az egykor itt élt Guilbrand Gregersent - Gregersen Hugó festőművész, építész nagyapját - is feltámasztaná minden bizonnyal), utóbbi a második udvart körülfogó épületrészt lebontaná és jó beépítené a helyét, bár az épület műemlék. Már csak az is a megtartása mellett szólna, hogy 1835 óta valahogy, óriási szerencsével egyáltalán fennmaradt. Csak a mekkmesterek torzították el kissé egyes részleteit. Példa: itt található Budapest garantáltan legretróbb és legrondább csengőtáblája, ne mulasszák el, ha a környéken járnak.