#lépcsőház

66./ V. kossuth tér 13-15.

Darab ideje megy a Budapest legszebb lépcsőházai című összeállítás odaát az Egy nap a városban blogon – most beelőztem a srácokat, ha ugyanis az ő szabályaik szerint játszunk, akkor ez itt Budapest legszebb lépcsőháza.

A Magyar Általános Kőszénbánya (MÁK) bérháza Málnai “Másik Premodern” Béla pályafutása egységesen cikinek címkézett mellékvágányán született, szoros együttműködésben Haász Gyulával, 1927-ben. Az évszámot egy gondolatjelnyi ideig még javaslom ízlelgetni, a mind letisztultabb nemzeties-geometrizáló szecesszió vívmányait és progresszív formavilágát a neostílusok felelevenítése a konzervatívra forduló széljárásban évtizedekkel vetette vissza, hát ez az ún. korízlés. Az alkotói szabadságot finoman szólva sem kedvelő légkörben Málnai és Haász mégis máig meghatározó értéket hoztak létre – a ház értékelésével persze hozzátartozk a mintaszerű állagmegóvás is, ami azért, lássuk be, sok budapesti épületnek ugyanúgy kijárna. Párhuzamnak idekívánkozik a Ferenciek terén álló Királyi Bérpalota, amelyben legalább ekkora a potenciál, aztán mégis olyan, amilyen.

A MÁK Bérház hasonló monstrum, ill. elnézést, nyugodt térfal, észak felé szépen zárja le a Kossuth teret. A tetőszobrokat Beck Ö. Fülöp jegyzi, az egykori Elysé kávéház portálját pedig Kozma Lajos tervezte (ez elpusztult, említése azt hivatott alátámasztani, hogy jegyzett alkotótársak működtek közre az épület arculatának kialakításában).

Engem az utcafront kevéssé nyűgöz le, historizáló palotahomlokzat, tizenkettő egy tucat, sag schon, stb. Az előcsarnokban viszont már csak kúszni-mászni volna kedvem az ámulattól: grandiózus, mégis hívogató, megnyugtató belső tér, tiszta márvány, csillár, ornamens, nagyon adja. Aztán a könnyfakasztó szépségű lépcshőházak: három van belőlük, a főlépcső éppen felújítás alatt, itt egy álmom válik valóra, hogy minél több beleférjen a képbe, kedvemre fetrenghetek a hűvös márványpadlón. És végül a belső udvarok, ahol azért megismerszik a Málnai-Haász páros valódi képessége.

Szóval ennyi. Ennyi kell a luxus érzéséhez, nemes anyagok, meg harmonikus formák, meg a hajlandóság és a tőke a rendbentartáshoz. A hely szelleme teszi, hogy itt én is képes vagyok konzervatív honpolgárrá változni, és egyik ámulatból a másikba esve szaladgálni az épületben. Mindenesetre meggyőződésem, hogy a MÁK bérház bárki kényes ízlésének megfelel, ciki neobarokk megalkuvás ide vagy oda; az én vasárnapomat bearanyozta.

63./ VI. szondi utca 75.

Már számtalan legendát szőttem arról, hogyan néznek hülyének, amikor fotóapparáttal a kezemben pattogok boldogan szép házakat látva. Azonban a múltheti eset a városi fotósok kincses kalendáriumába kívánkozik. Szokás szerint nem ide indultam, hanem a szomszédba, mely szintén Kőrössy Albert Kálmán munkája.

Úgy elámultam ezen az elegáns, a délutáni napsütésbe belefeledkező romos homlokzat láttán, hogy nagy lendülettel a száguldó troli elé léptem, majd a százszoros halált megúszva a bejárathoz rohantam és megpróbáltam betörni azt. Miután ez nem sikerült, az objektívet gondosan az össze-vissza karistolt üveglencsére illesztettem, innen az álomszerű lépcsőházi zsánerkép. Ezután még szemügyrevettem a lakók listáját, de egyik távoli ismerőshöz sem mertem felcsengetni. Amikor pedig visszafordultam, észrevettem a szemközti kisbolt törzsközönségét, valamint az eladókat, ahogyan ujjal mutogatnak rám.

De megérte. Még mondják, hogy itten az Epreskerten kívül semmi látnivaló nem akad! Hát ez az 1906-ban épült szecessziós bérház megintcsak sejtet valamit a kor grandeurjéből,  az építtető Bíró Gyula kiváló ízléséből. De sajnos újra nyomolvasásra és hosszannézésre kell vetemedni, ellenkező esetben bevethetjük a klasszikus ingatlanos dumát a terézvárosi igénytelen és rossz műszaki állapotú lakásokról.

Apropos lakások, a sokszor hivatkozott kerületi dokumentáció szerint az első emeleten egy szinte minden ízében-eresztékében eredeti lakásbelső található, az ólomüveg ablakok bizony az utcafront felől is látszanak. Ha 2106-ban lesz a Budapest100-hoz hasonló program, remélem, a nagyközönség is megcsodálhatja majd.

Kőrössy Alberttal az a helyzet, hogy jót tett neki a tanulmányai alatt Párizsban, Münchenben eltöltött idő. Nem teljesen értem, miért nem találok róla tonnányi szakirodalmat; állati teheteséges volt, és bár dolgozott együtt Lechnerrel, szóval ráfogható, hogy afféle “Lechner-epigon”, mint ezekben az években annyian mások, mégis, olyan egyéni stíluskevercset hozott létre, amire öröm ránézni. Nekem legalábbis öröm. Jó ez a bécsies íz az általános, nemzeties szecessziós fogalmazásában, az aszimmetriák, ez a barokkos ihletetettségű, álmodozó elrajzoltság (úgyismint Kölcsey Gimnázium egy köpésre innen). Érdemes összevetni az ekkoriban döbbenetesen népszerű Révész-Kollár iroda munkáival. A különbség szerintem minimum nyilvánvaló.

hettie:

365buildings:

85./ V. szabadság tér 16.

Párizsba beszökött a rohadás bűze - gondoltam, ahogy a Belváros utcáit jártam, fürdőzve a turisták elvarázsolt tömegében és a napfényben. Valami egészen középkori, az érett sajtok és fekália és fertőző betegségek lehelletét hordozó szagot fújdogált a gyenge szellő. A Szabadság tér meg aztán tényleg egy darabka Párizs a parkkal, a vízarchitektúrával, a kávézók teraszaival. És mint egy jókora darab obszidián sötétlik a tér szélén az Adria M. Kir. Hajózási Részvénytársaság budapesti székháza, Meinig Artúr e dekadens és össze-vissza neobarokk palotája.

Szerintem már többször is kifejeztem abbéli vágyamat, hogy szeretném megállítani az időt; belépve a szabálytalan alakú udvarra, egészen elfacsarta a szívemet ez a kívánság. Mert ez az épület így, ebben a formában (is) gyönyörű. Ritka látvány ez a csodálatos pusztulás, és ritka, hogy eszembejusson, ilyen körülmények között emberek élnek. Az emeleteket járva több bedeszkázott ablak és lelakatolt ajtó is feltűnt, mégis, ha kevesen is, de itt emberek élnek (pizzát is rendelt valaki, így jutottam be, szóval tényleg!). Ha megállítanám az időt, ezeket a szerencsétleneket kiköltöztetném innen — hadd legyen ez a ház végtelenített pusztulás csendes és gyönyörű mementója, afféle élmény- és kísértetkastély.

Ezekben a végletekig tökéletesített részletekben van annyi kraft, hogy hosszú órákon át nézegessük őket: a külső homlokzatok cirkuszi ornamentikája oroszlánfejjel, bojtos zsinórzattal, birkafejes hajóorral és tengerészcsomókkal, ijesztően tekergő tengeri kígyókkal szinte játékos felszabadultságot kölcsönöz a tér e szegletének, nem beszélve a tér felé homorú ívvel forduló, de a fáktól alig látszó főbejáratról.

Odabent pedig a minden, habár az első emeleti helyiségekhez vezető díszlépcsőház egy irányból sem megközelíthető, bár szívesen feltörtem volna érte ajtókat (vagy felhívtam volna a location scoutot, aki hozzáférést biztosít forgatások idejére). De a másik két lépcsőház is nagyszerű, a szemnek kellemes csigavonalban tekeredik a lélekvesztő liftek köré. Egy szökőkút romja az udvarban, egy furcsán szélesedő zárterkélyes konstrukció, melyet négy karcsú, filigrán vasoszlop tart meg, s főtengely helyiségeit lezáró terasz, ahol de szép lampionos vacsorákat lehetne rendezni!

Persze a m. kir. tengerhajózási részvénytársaságnak már a létezése is valami furcsa paradoxon a mából visszatekintve, még akkor is, ha volt szerencsém MAHART tengerészkapitányt ismerhetni, nehezen jön, hogy higgyek a “Tengerre, magyar!” jelszavában. Mindenesetre e vállalat létezett és olyannyira propsperált, hogy  székházát a reprezentatív Szabadság téren Meinig Artúrral, a precíz és zseniális német származású kastélyépítővel terveztette meg. Gondoljunk a FSzEK-nek otthont adó Wenchkheim-palotára és egy pillanat erejéig próbáljuk ezzel a fennséges rommal összemontírozni a mentális képet. Hát így, ilyen eleganciával, igen.

ez a mi hazunk! es igen, kevesen laknak benne, nagyreszt befektetok vettek meg, de voltak oroszok is, akik evekig probaltak manipulalni, hogy adjam el nekik a lakasunkat. mindket oldalunkon megvettek a lakasokat, aztan kedveskedessel meg fenyegetessel probalkoztak. ok koltoztek el eloszor, persze ez nem az en erdemem, hanem anyukame.

mikor 93-ban odakoltoztunk normalis berhaz volt, fogtechnika volt a foldszinten, fogszabalyzos rendelo a felemeleten, a nemzeti bank ovodaja meg a harmadikon. volt fuggony mogul leselkedo maria neni, es finom sutit suto aniko neni… gyerekek a masodikon, unokak a harmadikon, korbejarhatos lakasok (az meg megvan nyilvan, most epp nem tudom ki berli). Volt korusproba is, vagy koncert nem tudom, de emlekszem hogy bezengte az udvart. sokat forgatnak filmet, igy jutottam be a szabter 16 lepcsohazba is, ami nagyon szep. A mi erkelyunkrol is lengett amerikai zaszlo, kaptunk is erte penzt, de forditva tuztek ki eloszor. meseljek meg? Lakott itt a Kashmir etterem tulajdonosa, olyankor curry szag volt nalunk, imadtam.

Hallgassák az egyik tulajdonost c. kötreblog. És igen, kérlek mesélj még!

85./ V. szabadság tér 16.

Párizsba beszökött a rohadás bűze - gondoltam, ahogy a Belváros utcáit jártam, fürdőzve a turisták elvarázsolt tömegében és a napfényben. Valami egészen középkori, az érett sajtok és fekália és fertőző betegségek lehelletét hordozó szagot fújdogált a gyenge szellő. A Szabadság tér meg aztán tényleg egy darabka Párizs a parkkal, a vízarchitektúrával, a kávézók teraszaival. És mint egy jókora darab obszidián sötétlik a tér szélén az Adria M. Kir. Hajózási Részvénytársaság budapesti székháza, Meinig Artúr e dekadens és össze-vissza neobarokk palotája.

Szerintem már többször is kifejeztem abbéli vágyamat, hogy szeretném megállítani az időt; belépve a szabálytalan alakú udvarra, egészen elfacsarta a szívemet ez a kívánság. Mert ez az épület így, ebben a formában (is) gyönyörű. Ritka látvány ez a csodálatos pusztulás, és ritka, hogy eszembejusson, ilyen körülmények között emberek élnek. Az emeleteket járva több bedeszkázott ablak és lelakatolt ajtó is feltűnt, mégis, ha kevesen is, de itt emberek élnek (pizzát is rendelt valaki, így jutottam be, szóval tényleg!). Ha megállítanám az időt, ezeket a szerencsétleneket kiköltöztetném innen – hadd legyen ez a ház végtelenített pusztulás csendes és gyönyörű mementója, afféle élmény- és kísértetkastély.

Ezekben a végletekig tökéletesített részletekben van annyi kraft, hogy hosszú órákon át nézegessük őket: a külső homlokzatok cirkuszi ornamentikája oroszlánfejjel, bojtos zsinórzattal, birkafejes hajóorral és tengerészcsomókkal, ijesztően tekergő tengeri kígyókkal szinte játékos felszabadultságot kölcsönöz a tér e szegletének, nem beszélve a tér felé homorú ívvel forduló, de a fáktól alig látszó főbejáratról.

Odabent pedig a minden, habár az első emeleti helyiségekhez vezető díszlépcsőház egy irányból sem megközelíthető, bár szívesen feltörtem volna érte ajtókat (vagy felhívtam volna a location scoutot, aki hozzáférést biztosít forgatások idejére). De a másik két lépcsőház is nagyszerű, a szemnek kellemes csigavonalban tekeredik a lélekvesztő liftek köré. Egy szökőkút romja az udvarban, egy furcsán szélesedő zárterkélyes konstrukció, melyet négy karcsú, filigrán vasoszlop tart meg, s főtengely helyiségeit lezáró terasz, ahol de szép lampionos vacsorákat lehetne rendezni!

Persze a m. kir. tengerhajózási részvénytársaságnak már a létezése is valami furcsa paradoxon a mából visszatekintve, még akkor is, ha volt szerencsém MAHART tengerészkapitányt ismerhetni, nehezen jön, hogy higgyek a “Tengerre, magyar!” jelszavában. Mindenesetre e vállalat létezett és olyannyira propsperált, hogy  székházát a reprezentatív Szabadság téren Meinig Artúrral, a precíz és zseniális német származású kastélyépítővel terveztette meg. Gondoljunk a FSzEK-nek otthont adó Wenchkheim-palotára és egy pillanat erejéig próbáljuk ezzel a fennséges rommal összemontírozni a mentális képet. Hát így, ilyen eleganciával, igen.

73./ IX. lónyay utca 26.

“Nyitva az ajtó, bejöhetsz”, az üres padról meg a vetett ágyról nincs elképzelésem, de nem tudtam ellenállni a tárva-nyitva hagyott kapunak. Így készült a Romantikus Romok sorozat újabb darabja, végre valami olyan döbbenetesen szépre leltem, hogy nehezen találom a szavakat.

A Lónyay utcában több okból is körülbelül otthon vagyok, így nem rázott meg különösebben a két udvaros házban elém táruló látvány, az aládúcolt emelet, a falon szétkent ürülék, a második udvarban focizó purdék és mámikájuk, aki éppen turistákat próbált a jól bevált módszerrel elüldözni: egyre hangosabban és tagoltabban mondogatta, hogy itt nincs semmiféle kapu a Ráday utca felé. Még a szekrényen pihengető kitömött tyúkféle madáron sem lepődtem meg, bár kétségkívül eredeti dekor.

Akkor kezdtek folyni a könnyeim, amikor a freskót megláttam a “főlépcsőházban”. Ez az egész konstruktum úgy gyönyörű, ahogyan van. Szeretném megállítani az időt, kimerevíteni ezt a tavaszi délutánt, hogy a Hild Károly tervezte ház olyan maradjon, amilyen most, hogy megőrizze ezeket a hihetetlen kontrasztokat, amitől úgy érzem, világok feszülnek egymásnak a Lónyay utcában.

Ráday Mihály és az önkormányzat is másképp gondolja ezt: előbbi nyilván a példaértékű hiteles rekonstrukció híve (az egykor itt élt Guilbrand Gregersent - Gregersen Hugó festőművész, építész nagyapját - is feltámasztaná minden bizonnyal), utóbbi a második udvart körülfogó épületrészt lebontaná és jó beépítené a helyét, bár az épület műemlék. Már csak az is a megtartása mellett szólna, hogy 1835 óta valahogy, óriási szerencsével egyáltalán fennmaradt. Csak a mekkmesterek torzították el kissé egyes részleteit. Példa: itt található Budapest garantáltan legretróbb és legrondább csengőtáblája, ne mulasszák el, ha a környéken járnak.