#ossendowski

illusztrácóm Ferdínand Ossendowski : Ázsiai titkok, ázsiai emberek c. könyvének (1925) “Akasztófavirágok” fejezetéhez

“Szorosan összebújva, tizenkét szürke, hátán és oldalán vörösen pettyegetett apró teremtés ült a fészekben és fénylő, ijedt szemmel követte minden mozdulatunkat. (…)
Csónakba vittük őket, ahol egy üres petróleumtartóban száraz fűből készítettünk nekik fészket. Úgy terveztük, hogy majd otthon szabadon bocsájtjuk őket, hadd lássuk, vajjon ott a tyúk és a kiscsirkék társaságában fölveszik-e a háziállat szokásait. Kísérletünk eredménye, ha nem is volt kiadós, mégis tanulságos volt- A foglyok készségesen követték a tyúkot, a csirkékkel együtt a szárnya alá bújtak és nagyon határozottan és sikeresen veszekedtek az élelemért a fiatal tyúkokkal, , amelyek pedig nagyobbak voltak mint ők. Szelíd rokonaiknál gyorsabbak, erősebbek és bátrabbak voltak.
Még jobban meglepett bennünket az, hogy valahányszor a kis foglyok valamelyike harcba keveredett, a többi mind rögtön a segítségére sietett. (…)
Két hét múlva hirtelen nyomtalanul eltűnt két fogoly.  Másnap ismét hiányzott három. Gondosan kutatni kezdtünk de nem találtunk se élő, se elhullott foglyot. Mivel a csirkék közül egyik sem hiányzott, nem gondolhattuk, hogy a foglyok valami négylábú vagy szárnyas rabló zsákmányává lettek.  Később megint kettő tűnt el. Mivel vasárnap volt és elég időnk jutott ilyen dologra, lesbe álltunk. Nemsokára észrevettük hogy két madár a kerítésez futott, , ott két deszka közt nagyon energikusan lyukat kapartak a homokba és az így támadt nyíláson át kibújtak a szabadba. A következő napon hasonló módon a még ottmaradt foglyok is hűtlenül hagyták nevelőanyjukat és a vendégszerető udvart és és a tyúkot a saját költésével magára hagyták.. Egy öreg szibiriai vadász, akinek elmondtam ezt a történetet, így nyilatkozott :
- Fogylyot vagy fajdot lehetetlen háziállattá megtenni. A fogságban mindig a szabaduláson mesterkednek. Az erdőnek vagy síkságnak egy szélfuvalma, valamelyik szabad fajtársuknak egy kiáltása elég, hogy még ha halálos veszedelemmel jár is, utat és módot találjanak a szabadulásra. Nagy dolog uram a szabdság, csak az ember nem tudja ezt megérteni.”

Ferdínand Ossendowski a kiváló lengyel író, felfedező, mint a többi kortársa, ő maga sem maradhatott ki korának forrongó történelméből.  1920-ban az észak-oroszországi Krasznojarszkban élt és dolgozott, ott kapta el az orosz forradalom forgószele, ahonnan egy napon minden tétovázás nélkül azonnal menekülnie kellett. Ez a kötete ezt a több ezer kilométer hosszú és sok-sok hónapon át tartó, rendkívül kalandos menekülését írja le. A könyv sokszor ugrál természettudományok és a véres valóság közt, lelkesen ír pl a mongol állatvilágról, szokásokról, a következő lapon pedig ismét lázasan tüzelnek rá az őt Oroszországból kitartóan üldöző bolsevikok, ezekből pedig rendre véres és kegyetlen küzdelem bontakozik ki, nem kímélve az olvasót a háború egyéb borzalmaitól. Örülök hogy rátaláltam mert lebilincselően ír, sok kötete van, így Ossendowskitól remélhetőleg még sok sztorit fogok tudni feldolgozni.

illusztrációm Ferdynand Antoni Ossendowski : Állatok, emberek és istenek c. könyvének  (1922) “A titokzatos Mongolország” fejezetéhez

“ A sors úgy akarta, hogy miután teljesülhetetlennek bizonyult az a tervem, hogy Tibeten át elérjem a Csendes-óceánt, az életemért  küzdve és biztosságra törekedve, fél évet töltöttem el ebben az országban.(…) Régi hű barátomat és engemet elkapott a rendkívül fontos és veszedelmes események forgószele, amely 1921-ben végigsöpört Mongolországon.Mégis ennek a körülménynek köszönhetem, megismerhettem a csöndes, jószívű és becsületes mongol népet. A lelkében olvashtattam, láttam szenvedéseit és reményeit. Tanúja voltam a szorongás és félelem rettenetes állapotának, amelyen a misztérium borong ebben az országban, ahol a misztérium betölti az egész életet. Megfigyeltem, amikor folyamok tompa dörgéssel széttörték a nagy téli hidegben jégláncaikat, láttam, amikor tavak emberi csontokat dobtak ki partjaikra, hallottam, amikor vad hangok szólaltak meg a hegyszakadékokban, sírszerű pusztaságokon tűzlángokat állapítottam meg, megpillantottam égő tavakat, fölnéztem hegyekre, amelyeknek csúcsai megmászhatatlanok, tekergőző, gödrökben áttelelő kígyók nagy rakásaira bukkantam, eljutottam folyamokhoz, amelyek örökké be vannak fagyva, találtam sziklákat, amelyek mintha megkövesedett tevék, lovasok és karavánok lettek volna és mindenütt a csupasz, csupasz hegyeket pillantottam meg, amelyeknek láncai a sátánnak a lenyugvó nap sugarában vérbe mártott köpenyéhez hasonlítanak. “

illusztrációm Ferdinand Ossendowski:
A szahara lelke c. könyvének (1925) “A kalózok városa” fejezetéhez

“ Továbbá itt van Cervantes barlangja, a híres kalóz, Murad forrása, aki félelmben tartotta Szardíniát és híres volt mint varázsló; a híres főníciai hajó, a Rusguniae romjai ; és valami sokkal modernebb és egészen más, “A vad asszony szakadéka”.
Ez a különös név azt a gondolatot kelti az emberben, hogy egy vad nő, talán a kabilok közül, itt valami nagy hőstettet hajtott végre vagy valamiféle kegyetlen bosszút állott. A valóságban egészen másképp áll a dolog. Rövid idővel azután hogy a franciák elfoglalták Algírt, egy fiatal és vonzó külsejű francia leány egy kis kocsmát nyitott itt, a hegyszakadékban, ahol abszintot és meg nem engedett italokat mért ki a helyőrség katonái között. A hatóság el akart járni ellene , de a harc hosszú és nehéz volt, mert a leány nyelve épp oly éles volt, mint a fogai és használta is őket, hogy itala ne jusson a rendőrök kezébe. “

illusztrációm Ferdinand Ossendowski:
A szahara lelke c. könyvének (1925) “A szahara babilonja” fejezetéhez

“Néhány évvel ezelőtt Biskra lakosait éjjel hirtelen egy oroszlán folyamatos ordítása zavarta fel. Másnap reggel, mikor az asszonyok szokás szerint a folyóhoz mentek hogy kimossák ruháikat és egyéb háztartási dolgaikat, visszasiettek a városba és félelemtől remegve beszélték el, hogy Szidi Zerzur kubbájának bejáratánál egy óriási oroszlán fekszik. Kitűnt hogy igazuk van; egy nagy oroszlán, gyönyörű sörénnyel aludt a kubba árnyékában, még pedig minden támadó szándék nélkül. Naplementekor az oroszlán felállt és csöndesen haladt a város felé, ahol a megrémült lakosság a házakba rejtőzött.De senki sem mert az állatra lőni, mivel az a hír terjedt el, hogy a nagy marabut lelke szállott az oroszlán testébe. Az oroszlán egészen nyugodtan bement egy kocsma udvarába, amely tele volt tevékkel, lovakkal és öszvérekkel és mit sem törődve azzal, ami körülötte volt, lefeküdt a szalmára és elaludt. A bennszülöttek ettől kezdve naponként ételt vittek a kubbá-hoz az oroszlán számára s mindenki marabutnak tartotta őt. Kitűnt hogy vak, s midőn tíz évvel ezelőtt kiszenvedett, nagyszerű temetési menettel kísérték örök nyugvó helyére.  Ez talán az utolsó élő oroszlán volt Algériában, pedig ez az ország valamikor híres volt ezekről a királyi állatokról.”

tavasz

“ A természet csak az életet ismeri. Neki a halál csak epizód, amelynek nyomát eltörli homokkal, hóval és kövér fű, és színesen csillogó bokrok meg virágok díszeivel.
Nagyszerű a természetnek közömbössége a halállal szemben és mohósága az élet után. “

illusztrációm Ferdynand Antoni Ossendowski : Állatok, emberek és istenek c. könyvének  (1922) “ A háború borzalmai” fejezetéhez

illusztrácóm Ferdínand Ossendowski : A sivatag népe c. könyvének (1926) “Egy feudális törzs az Atlaszban” fejezetéhez

“ A szusz törzsbeliek, fővárosuk Tarudant, a legszámosabbak s a legharciasabbak a hegyi törzsek között. Nem tartoznak a három fő berber faj ( Mesmidák, Zenaták és Szenhadsák ) közül egyikhez sem; a Slu tájnyelvet beszélik, világos, olajszínű az arcbőrük, kevés szőrzettel az arcukon s rendesen hajlékony, ügyes testűek. Ügyesek a késelésben s a görbe kumia rettenetes fegyver a kezükben. Az Almoravidák előtt a polgárháborúk idejében ennek a törzsnek az emberei rablók voltak s a Közép-Ázsiából Marokkóba vezető karavánutakon szedték a zsákmányukat.
Legendáikban beszéltek arról az időről, amikor őseik az egész területen uralkodtak, a Földközi-tenger partjáig, míg a betörő idegenek, valószínűleg a vandálok vagy normanok, vissza nem szorították őket délfelé.
A legenda azt is mondja, hogy visszavonulás közben nem vihették el magukkal minden kincsüket, tehát elrejtették őket különböző helyeken a Földközi-tenger és a Regreg-folyó között, különösen a Mamora erdőben.Azt is mondják hogy egyes marabutjaik egy-egy régi bőrdarabot és fémtáblát őriznek, amelyeken meg van jelölve az elrejtett kincsek helye. A Szusz törzsnek az a híre, hogy ők a legügyesebb kincskeresők, onnan eredhet, hogy eévesztették vagyonukat és hosszú ideig keresték. Egy öreg spanyol kereskedő mondotta, hogy bizonyos időkben a törzs minden egyes épkézláb tagja elindul észak felé, hogy keressék őseinknek ezeket a rejtekhelyeit.(…)
Midőn a nagy kaid-ok tűzzel és fegyverrel megalapították tekintélyüket az Atlasz-hegységben, a Szusz törzs kalózkodásának aranykora véget ért. Nem támadhatták meg büntetlenül a Szudánból, és Szenegálból Fezbe, Tangerbe, Meknesbe árukat és rabszolgákat vivő kereskedők karavánjait. (…)
Ezáltal a Szusz törzsbeliek, akik hozzászoktak  a szabad, rabló életmódhoz, a zsákmányt kereső útonálláshoz, kénytelenek voltak letelepedni és földműveléssel foglalkozni. De ez nem volt a vérükben s valóságos tragédia volt, midőn nyomor s éhség ütött tanyát falvaikban Csak kevés földjük volt, s nem volt kjedvük az erdőt irtani, hogy több legyen. Ez a küzdelem a természettel a hegyek lejtőin, nem kalóznak való foglalkozás volt. “

illusztrácóm Ferdínand Ossendowski : A sivatag népe c. könyvének (1920) ‘A tenger és a gyűlölet viharai” fejezetéhez

Leültem s elkezdtem gondolkozni a nagy emberi tragédián, az örökös, históriai tragédián, melynek szerzője a gyűlölet, szereplő személyei a népek, fajok, felekezetek, kereskedők, diplomaták, parlamentek és királyok, s amelynek előadása megakadás nélkül folyik századokon keresztül a barlanglakó ember társadalmi életének kezdete óta a pompás paloták és hatalmas dinasztiák napjaiig.
Alkalmam volt megismerkedni három világrész különböző színű vad, és félvad törzseivel. Ismerem álmaikat szabadságról és függetlenségről és noha jól tudom hogy ha ezt rögtön megadnák nekik, ez számukra a degenerálódást és halált jelentene, amitől a megállapodott európai civilizáció, noha nem mindig igazságos módszerekkel dolgozik, védi őket. E meggyőződés ellenére is azt gondoltam, hogy kellene lenni valami módnak, hogy megmentsünk más civilizációt is, nemcsak a régi és elfogadott civilizációkat, amelyek nagyon gazdag eredményhez juttatnak ugyan, de belekeverik a gyűlölet mérges magvait.”

illusztrácóm Ferdínand Ossendowski : Ázsiai titkok, ázsiai emberek c. könyvének (1925) “Árva vagyok a föld kerekén” fejezetéhez

“Középázsiában való hosszú tévelygés után, 1921-ben megint Usszuriföldre vettett a sors. A Hanka közelében voltam, amelyet hálás vadász és halászszívem sohasem fog elfelejteni. (…)
voltam Vlagyivosztokban, ahol, a gyönge orosz kultura Kína és Korea legrosszabb elemeivel találkozik. Ezúttal azonban nem tudományos kutatás végett vagy szórakozásból jártam itt. Ki akartam kutatni vajjon komolyan vehető-e az itt megindult bolsevikellenes mozgalom és mi várható tőle.
A szokásos orosz pártviszályt találtam, intrikát, polgárháborút és egyáltalán világos jeleit a kikerülhetetlen végzetnek, amely egy évvel később meg is látogatta ezt a vidéket.
Ezt a pompás, gazdag és mégis segítségre szoruló Usszuriföldet titokzatosan csalogató erdeivel, a büszke tigris, a vörös farkas és a párduc hazáját, a vándorló fekete ausztráliai hattyú, az indiai flamingó, a japán íbisz és a kínai daru etetőhelyét, ezt az országot a vörösök vad és törvényt nem ismerő, vértől és pálinkától részeg hordái mint normális emberi lények lakóhelyét elpusztítják.
Igaz,  bölcs és emberbaráti kulturmunkának kellene megkezdődni; ezekből a hegyekből, folyókból tavakból, erdőkből és mezőkből a boldogság  helyét teremthetné meg az emberi társadalom számára. Akkor aztán nem hiába volt a Teremtő bőkezű ehhez az országhoz, ő, aki a legenda szerint mindazt, ami más országokban és földrészekben megvan, teljes mértékben megadta az Usszuriföldnek.“

———————————————————————————

Ossendowski lenygel felfedező-írótól - aki a cári Oroszországnak dolgozott tudósként - már többször dolgoztam fel sorokat és ezúttal is drámai fogalmazása inspirált. Ossendowski mind közép-Ázsia, mind Oroszország és összességében a távol-kelet nagy ismerője és rajongója  volt, érthető hát ha félve tekintett az akkori politikai és történelmi eseményekre amelyek teljes mértékben hatással voltak az életére, sőt élete végéig küzdött, ezt az írásaiban sem titkolja. Az Usszuri-hegység vidéke számomra kedves ismerős,  szintén egy általam igen nagyra tartott legendás orosz felfedező, Arszenyev kapitány térképezte fel a századfordulón aki a Távol-kelet őserdeiben c. könyvében írta le úti kalandjait, ebből korábban én magam is rajzoltam. Itt találkozott Arszenyev egy Derszu Uzala nevű “gold” (kínai-koreai-orosz keverék) származású vadásszal aki legjobb barátja lett, ebből jelent meg a barátjáról elnevezett útleírása is Dureszu Uzala c. kötet és végül ebből a   sztoriból rendezett oscar-djas filmet Akira Kurosawa japán rendező 1975-ben.