#modern
59./ XII. meredek utca 50-56.
Gyerekzsúr a ‘80-as évek végén. Én fiúnak akartam öltözni, de nem engedték, kénytelen voltam lányruhát és horgolt csipkezoknit húzni. A születésnapos apukája gyakran jár Ausztriában üzleti úton. Előkerülnek a Wienerneustadtból kapott Barbie-babák, a színváltós mecsbox, az ünnepelt diótortája valamitől zöld lett, de így is jó. Van Jaffa, van kóla, 100 Folk Celsiusra játszunk székes játékot, mindenki ordibál, hamar elfáradok, lassan lemegy a Nap a budai hegyek mögött.
Efféle mulatságok háttere gyakran volt ilyen teraszház, mint ez itt a Meredek utcában. Kévés György roppant eredeti elgondolással rögtön három ikerházat tervezett ide. Domináns harántfalas szerkezettel, a teraszok végéig kifuttatott falakkal. Igen, az Alsó Törökvész úton is pont ilyeneket látni.
Egészen meglepődtem, hogy Kévés teraszházai az 1960-as évek végén épültek, ahhoz képest egészen progresszívek, valahogy épp a a 70-es évek végére tettem volna “keletkezésük” idejét.
Sosem gondoltam rá, de Kévés építészete az általam ismert Budát egészen meghatározza. Nem csak ezekkel a társasházakkal, de az acélvázas, könnyűszerkezetes rendszerével is, amellyel iskolákat húztak fel sorra, aztán ott van a “tévé-rádió óvoda” épülete, ami legnagyobb örömömre most üresen áll.
Én még nem nőttem fel hozzá egészen, hogy értékelni tudjam a stílusát – az Orczy Fórumtól például kifejezetten tikkelni kezdek, akárhányszor meglátom. Azért mindig teszek kísérleteket művészete befogadására. Nehéz, mert ez a Merdek utcai épületegyüttes nekem kifejezetten aránytalan a méreteivel. Viszont legalább az mókás, ahogyan a telefonzsinór műanyagtokja behálózza a falakat, ahogyan a lakók is a maguk kedvére alakították tovább a teraszokat.
Akármennyire is fújok most rá, a panorámát elcserélném mégis.
Post link
58./ XII. lejtő út 22.
A Lejtő úton már jártam, kétségbeesve kerestem Susant a Dálnoki-Kováts villát. Most egy hasonlóan kellemes ház csábított oda. Ugye nyilvánvaló, hogy egy kicsivel kevesebb finomság szorult ebbe az épületbe, mint amabba?
Rimanóczy Gyula azt hiszem, elsősorban jó apa volt, végtére is fia, az ifjabb Rimanóczy Gyula még a gimnáziumot is odahagyva lett műszaki rajzoló, majd építész, meg persze a másik fiú, Rimanóczy Jenő is építész lett, lánya, Yvonne pedig jelmeztervező. Valamit sikerült átadni a mesterség szeretetéből a gyermekeknek.
Másodsorban pedig az avantgarde építészet jeles magyarországi képviselője, de ez egy tankönyvi mondat. Szóval ez az avantgarde meglehetősen nehezen választható le a többi modernista, kísérletező, formabontó-formaépítő stílusról, kicsit félre is visz minden alkalommal, amikor ezt olvasom – melyik halmaz nagyobb, mi a metszet?. Elképesztő teoretikus helyezkedés és méricskélés van az építészeti avantgarde körül, én ezt az egészet szeretném most magamnak megspórolni, csak arra hívnám fel a figyelmet: ennek a mesternek minden épülete egy statement. Tessék a Pasaréti térre gondolni. Autóbuszállomás: idősb Rimanóczy. Templom: idősb Rimanóczy. Sőt, Pasaréti út 96., Inter-Európa Bank (azaz CIB, ennyit a naprakészségről): idősb Rimanóczy.
A kedvencem tőle az autóbuszállomás mellett mégiscsak a Mester utcai rendelőintézet, na az is egy másik dimenzió a köríves formáival, az ember ösztönösen megérzi, ez valami nagy és tehetséges alkotó keze munkája.
És akkor ehhez képest itt van ez a szabálytalanka Szél-villa. Az útnak háttal fordul a ház, a kertre viszont kinyílik szépen. Megint egy félköríves lépcsőház tapad a kubusokra, játéka van itt a kiugró-beugró tömegeknek, az ablakkiosztásnak; kis kerámia relief a bejárat mellett. Azért a kerítés meglehetősen csúf drótból való, de így legalább ráláthatni a villára, mely igazán jól illeszkedik az ujjongó koratavaszi délutánba, más körülmények között elképzelni sem igen tudom.
Post link
57./ XII. meredek utca 38.
A napsütés élvezete mellett jegyzett Bauhaus villákat kerestem számomra ismeretlen terepen – földrajzi ismeretek hiíján zsenge gyermekként hajlamos voltam azt hinni, a Sas-hegy valahol Óbudán van.
Aztán sorban megismertem a környék kisebb földrajzi egységeit, bejártam Orbánhegyet és bő egy éven át hetente kétszer köszöntöttem a Napot egy a Sas-hegyre néző jógaközpontban, de sosem jutott eszembe, hogy a domb feltáró útján, a Hegyalján közelítsek a tanösvény felé. Igazából most is inkább felkaptattam a Lejtő úton, mit nekem, hogy bőven hülyének néznek a tisztes honpolgárok.
Tavasz és napsütés ide vagy oda, a Meredek utcában sötétlik a félmúlt egy mattfekete foltja, a tisztes honpolgárok pedig inkább az innen kínálkozó panoráma felé fordítják tekintetüket, különben is, a történelem sötétlő foltjai ritkán mutatkoznak meg a maguk nyomasztó kegyetlenségében, inkább álcázzák magukat gyárnak, királyi palotának vagy gnóm kis budai villának.
Mert itt valaki valamit eltolt, vagy átépített, pedig az elgondolás nem volt rossz. Egy rusztikus kőburkolatú konzolra ültették az emeletet, amely szépen felmondja a Bauhaus leckét, csak egyes részletekben keletkezik némi zavar, például a kajütablak körkivágásának elhelyezésében, vagy a konzolon nem szimmetrikusan túlnyúló tömegben. Mindegy, van ebben fantázia, de nem tudok rájönni, ki tervezhette, helyrajzi szám nélkül pedig nehéz ügy lenne kiderítenem.
Ráadásul most épp tetszhalott állapotban szendereg a ház, a redőnyök lehúzva, csendesen rozsdállik a kerítés és az ablakrács. 1954-től itt élt Noel és Herta Field, a koncepciós perekben felhasznált bábok.
Olyan Fieldék története, mint a Búcsú szimfónia, mindig eggyel kevesebben lettek, köszönhetően a keleti blokk titkosrendőrségei összehangolt működésének. Nevelt lányuk 1955-ben a vorkutai gulágon bukkant fel, a Field házaspár pedig 1954-ben levélben tudatta a világgal: minden szuper, maradnak Magyarországon. Időközben Rajkot, Rudolf Slanskyt és társait, valamint egy halom kelet-német funkcionáriust kivégezték, amiért kapcsolatot tartottak Noel Field “kémhálózatával”.
Field hat héttel az 1956-os forradalom kitörése előtt Meredek utcai villájában még arról ír, hogyan ment végbe a kommunizmus “humanisztikus fordulata”. A Spiegel archívumában, ill. több forráskötetben sikerül a pontos címet azonosítani, a képeken látható kedves kis házról van szó.
Talán minden háznak van ilyesmi története, hát most látszik világosan a felejtés és emlékezés közötti határmezsgye, egy feszesre kihúzott damil, amin nap mint nap egyensúlyozunk itt Budapesten.
Post link
56./ XI. dayka gábor utca 83.
“A Sashegy oldalában áll egy kis lakóház, szalagmódra végigfutó ablakokkal, fénylő falakkal, kedves, hiánytalan belsőségekkel.”
Rögtön újraolvasásra ajánlom a fenti mondatot. Molnár Farkas vezeti fel ezekkel a szavakkal a Híd folyóiratban 1942-ben megjelent “vitáját” Sámsondi Kiss Bélával.
Ha a képeket tekintjük, persze nyilvánvaló, minek veszett nyoma talán örökre állagmegóvás híján: ablakok, fénylő falak, arra pedig, hogy mi történt az építész tervezte egyedi bútorokkal, gondolni sem merek.
Tudom, nem teljesen nyilvánvaló ránézésre, miért fáj ezesetben különösen a romlás. Bevallom, én semmit sem tudtam Sámsondi Kiss Béláról, nem tudtam, hogy micsoda “zseniális konstruktőr” (így a Lőrinczi-Vargha Építészeti kalauza) volt. Ő az ún. szövetszerkezetes vasbeton építési rendszer feltalálója, melyben a truváj, hogy mindössze 3-4 cm-es falvastagság mellett is nagyszerűen hőszigetelt, tükörsima falak hozhatóak létre viszonylag környezettudatos és költséghatékony módon (utóbbi két előny az 1930-as években abszolút igaz és egyedülálló).
Pedig jó volna látni az enteriőrt, hiszen szellemes megoldással bútorként is használható szekrénypillérek kerültek beépítésre, tkp. ezek hordják a terhet és tagolják a belső teret.
Amikor a műemléki pusztulás ennyire szomorú példáját látom, két kívánságom van, ha már ahhoz nem vagyok elég gazdag, hogy megvásároljam az ingatlant: csendesen hüppögve felmászni a Szabadság-hídra és a Dunába vetni magam, vagy LV102 Ráday Mihály égsárkányként reinkarnálódni és rászabadulni a jelenlegi tulajdonosra és a KÖH-re, aztán a NEFMI-re és a Fővárosi Önkormányzatra. Sajnos eddig még egyik sem következett be.
Még egy kis adalék: Erdély Miklós mesterének mondhatta Sámsondi Kisst. Jovánovics György Fillér utcai műtermét pedig az építész útmutatása és tervei alapján építette meg sajátkezűleg. A 2004-es Velencei Építészeti Biennálé magyar jelenléte erősen Sámsondi Kiss munkásságának bemutatására, továbbgondolására épült, ekkor volt látható Jovánovics L.W lépcső Hommage á Sámsondi Kiss Béla című installációja is. Így megy ez.
Post link
83./ II. margit körút 15-17.
Azt én már a kezdet kezdetén tudtam, hogy ez ilyen lesz: ragyogó napsütésben, egy túlszaturált hétvégi délutánon odamegyek a Mártíro Kúttyára (sic!) és belibbenek ennek a gyönyörű, nagyvonalú épületnek a lobbyjába, és felliftezek a hetedikre és csak gyönyörködöm. Csak a napsütés hibádzott, a hétvégi délutánokat pedig kérés nélkül is túlszaturálom a nyájas Olvasó jókedve végett.
A Dugattyús háznak becézett alkotás a Hofstätter-Domány páros Dunapark háza mellett a másik, igen jól dokumentált főmű. Zokognék a gyönyörtől, ha lenne még hasonló vagy harminc ebben a városban: rafkós, finom, elegáns, és számomra pontosan a Dunapark feminin párja, éppen kisebb méreténél, zárkózottab, rejtőzködőbb megjelenésénél fogva. A Weiss Manfréd Vállalatok Elismert Nyugdíjpénztára Bérháza simul, sajnos mostanság a Margit körúti egyenszürkeségbe, de a Közmunkák Tanácsa hathatós szabályozásának hála az útszakasz akár határozottan harmonikus és nem mellesleg fényűző megjelenésű is lehetne. Ha fényűző megjelenésű lenne, talán e ház földszinti kirakatablakain sem a “fizesse be így-úgy-amúgy a villanszámláját” feliratú plakátokat kellene nézegetni.
Nem baj (de, az), az én tökéletes délutánomat semmi sem ronthatja el. Megcsodálom tehát a hirtelen meglóduló Rózsadomb meredekségéből adódó ügyes szinteltolásos megoldást, ami hihetetlen dinamikát kölcsönöz az egyébként is invenciózus vonalvezetésű lépcsőháznak. A két dugattyú, azaz az üveghengerben közlekedő eredeti liftek pedig éppen kiteszik azt a finom hangsúlyt, amitől az egész konstrukció lebegővé válik. Szépen bele is szédülök, ahogy ezt a hetediken végiggondolom és egyszerre processzálom a látványt is. A közös terekben létrejövő áramlás rokonítja Wright építészetével a házat; külső megjelenését tekintve pedig a rendelkezésére álló tér harmonikus, ötletes kitöltése jellemzi.
A Budapest Városképpen alaprajzán igen szépen látszik, hogy ez itten egy bömbi kis H-betű, itt-ott finoman lekerekítve. Az egészen keskeny lépcsőházból 3-3 ajtó nyílik, valamint még két pár egy kis gazdasági folyosóra, amely egy gazdasági előtérbe, majd onnan a konyhába torkollik. Milyen szerencsés, hogy a cselédnek nem is kellett naccságával találkoznia, amikor az emeleti szemétledobó felé közlekedett például.
Ugyanakkor a luxust finomabban jelzik a 30-as évek által kedvelt alapanyagok is: a travertin (külső burkolat), szines linóleumszőnyeg, márvány (belső burkolatok), a Luxier üveglencsés felülvilágító, krómacél.
Csőkorlátos és zárt mellvédes erkélyek, több terasz, sávablakok, egyedileg tervezett világítótestek, kajütablakos, lekerekített és hangsúlyosan keretezett ajtók jellemzik a házat, a kerekded és vonalas közötti dinamikus egyensúly csaknem olyan eszményi, mint Hámori Hamburger Mackósajtjaesetében.
S ha már a túlparti Kánaánt ilyen gyakran felemlegettem, egy némileg messzebre vezető kérdés: vajon tud-e, akar-e Víziváros Buda Újlipóciája lenni? Vagy a budai reakció megvalósításához ez túl heterogén és széttagolt városrész? Két üvegliftezés között, elnézve a lakások előtt parkírozó kerékpárokat, úgy éreztem, joggal merült fel újra a kérdés. Szerintem nem kérek sokat: őrizze a kék Dunát két yuppie-hipster városrész és Budapest, állítom, boldogabb város lesz.
Post link
82./ VII. károly körút 1.
Először úgy gondoltam, majd elmélkedjünk az ún. városképi jelentőségű objektumokról, aztán, ha túlvagyunk a kötelező körökön (Parlament, Halászbástya, SZOT üdülő a Rózsadombon) - ezek a primér asszociációk úgysem használnak az Ügynek -, akkor majd lehet értekezni dekoratív, meg emberarcú modernről. No de nem erről lesz szó, hanem arról, hogy akkor ez most egy épület, vagy kettő? Valamint: hogyan került Crescentia asszony az Astoria sarkára?
Azt, hogy az órás-gorenjés-rafis épülettömb tulajdonképp két eltérő korú épület jó stratégiai és esztétikai érzékkel felismert, szinte varrásnélküli (seamless) kombinációja, sokan tudják. Ha elég sokáig mélázunk a 7-es buszcsalád megállójában, észrevehetjük az illesztést, egy vékony vonalat a kiugratott falrész és a körtorony között szemre félúton. Hültl Dezső 1935-re akkorát lépett előre a Semsey-bérpalota tervezése óta, hogy átlépte a Dunát, de még a saját árnyékát is: anyaghasználatát és tömegalakítását a szomszédos házhoz igazította az MTA-bérház építésekor, és ezzel létrehozta a tulajdonképpeni “teret”, melyet Astoria néven ismerünk. Ez egyszerre okos, önzetlen húzás a grandiózus végeredmény reményében.
Crescentia asszony pedig jó sok áttétellel jutott a bejárattól sréhen balra a homlokzatra: az MTA allegóriája alternatív címet viselő Johann Ender festmény “tudásosztó” Hébé-alakjához állítólag ő szolgált modellként, így Jungfer Gyula szobra akaratlanul Széchenyi szívszerelmét (is) örökíti meg a Magyarországot szimbolizáló szomjas Turullal.
Az MTA-bérház épülete másképp városképi jelentőségű, mint a kezemfeje megoldások ebben a kategóriában. Valahogyan, változatlanságával - én nem emlékszem olyanra már, hogy a gorenje ne lett volna rajt’ - a főváros alapvető változatlanságát is jelöli. Annyira kitett helyen van, és szerencsére annyira állja a sarat (meg a változások szelét), hogy önmagában is szimbolikus. Kinézett a miliője így, meg ígyésígy, meg így, a lényeg ugyanaz maradt.
Post link
![[i-r o b o t]](https://64.media.tumblr.com/4cb5fd89276d6b1f204213fee024d353/tumblr_o76ti7ZldI1r4mqiyo1_1280.jpg "[i-r o b o t]")
