#tragédia

Mindenkinek meg van a saját nyomora.

A 13 nem egy szerencsés szám,

ezen nem is gondolkodtam azelőtt igazán.

Bár ebből a szempontból egyik sem mondható annak, ennyi idős voltam, amikor beteg lettél, apa.

Furcsa kor ez. Azt sem tudtam melyik asztalhoz üljek a családi ebédnél, a “nagyokhoz”, vagy a “kicsikhez”.

Ahogy azt sem, hogy most akkor csókolomot kell-e még köszönnöm a felnőtteknek.

Vagy hogy tetszem-e “életem szerelmének”.

Bárcsak többet foglalkozhattam volna ezekkel a kérdésekkel. Sajnos ez nem adatott meg.

Először el sem hittem, hogy ez lehetséges. Azt hittem ez velünk nem történhet meg. Ilyen csak a filmekben van, mi nem is tettünk semmi rosszat, valahogy így gondolkodtam.

Inkább tagadtam, fel sem fogtam.

Miért? Talán ez volt akkoriban az általam legtöbbet feltett kérdés. Ám nem hangosan, kizárólan csak magamban. Akkoriban mindent elfojtottam.

Nem akartam megnehezíteni, nem akartam a figyelmet magamra vonni. Hiszen nem én feküdtem ott tehetetlenül. Nem engem hagyott el minden erőm. Nem nekem kellett megélnem, hogy hátrahagyom minden szerettem.

Én csak álltam az ágyad mellett és vártam. Vártam, hogy elmúljon, hogy az egész jóra forduljon. Hogy megcsinálhassunk minden egyes dolgot, amit az addigi jövőképünk tartogatott. Ez a jövő azonban csak kép maradt, amely egyre homályosabbá vált, végül pedig szanaszét szakadt.

Sokat sírtam akkoriban. Veled is sírtam, csak mi ketten, remélem erről te sem feledkeztél meg. Szomorúak, mégis valahogy szépek ezek az emlékek. Féltél az egésztől, és én féltem veled. Bíztam benne, hogy felépülsz, hessegettem a gondolatot, hogy tévedhetek.

Azóta sokat sírtam nélküled is, hiányzol a mai napig, azt mondják, ez normális. De ki mondja meg, hogy mit gondolnál rólam most? Most, hogy már csaknem a felnőttekhez tartozom? Mit mondanál, ha meglátnál? A szívem választottjához mit szólnál? Na és neki ki ad majd át engem az oltárnál?

Ezek a kérdések fogalmazódnak meg bennem, így 22 évesen. Bár ne kellene ezeket feltennem. De így hozta az élet, talán enélkül sok pozitív dolog sem történt volna meg. Bízom benne, hogy oka volt ennek, hogy okkal kellett elhagynod bennünket. Ígérem próbálok megnyugodni, és nem a “mi lett volna ha?” kérdésekkel foglalkozni. De azt tudnod kell, hogy bármi is történjen velem, téged sosem felejtelek, és ezután is nagyon szeretlek.