#gyász

Bár kaphatnék veled még pár percet. Önző kérés, de annyira jó lenne.

… Ugyanakkor, tisztában vagyok vele, hogy ez már soha sem fog teljesülni.

@sotetsegben-a-visszhang

Mióta elveszítettem a számomra egyik legfontosabb embert, azóta nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ez akár újra megtörténhet.

A 13 nem egy szerencsés szám,

ezen nem is gondolkodtam azelőtt igazán.

Bár ebből a szempontból egyik sem mondható annak, ennyi idős voltam, amikor beteg lettél, apa.

Furcsa kor ez. Azt sem tudtam melyik asztalhoz üljek a családi ebédnél, a “nagyokhoz”, vagy a “kicsikhez”.

Ahogy azt sem, hogy most akkor csókolomot kell-e még köszönnöm a felnőtteknek.

Vagy hogy tetszem-e “életem szerelmének”.

Bárcsak többet foglalkozhattam volna ezekkel a kérdésekkel. Sajnos ez nem adatott meg.

Először el sem hittem, hogy ez lehetséges. Azt hittem ez velünk nem történhet meg. Ilyen csak a filmekben van, mi nem is tettünk semmi rosszat, valahogy így gondolkodtam.

Inkább tagadtam, fel sem fogtam.

Miért? Talán ez volt akkoriban az általam legtöbbet feltett kérdés. Ám nem hangosan, kizárólan csak magamban. Akkoriban mindent elfojtottam.

Nem akartam megnehezíteni, nem akartam a figyelmet magamra vonni. Hiszen nem én feküdtem ott tehetetlenül. Nem engem hagyott el minden erőm. Nem nekem kellett megélnem, hogy hátrahagyom minden szerettem.

Én csak álltam az ágyad mellett és vártam. Vártam, hogy elmúljon, hogy az egész jóra forduljon. Hogy megcsinálhassunk minden egyes dolgot, amit az addigi jövőképünk tartogatott. Ez a jövő azonban csak kép maradt, amely egyre homályosabbá vált, végül pedig szanaszét szakadt.

Sokat sírtam akkoriban. Veled is sírtam, csak mi ketten, remélem erről te sem feledkeztél meg. Szomorúak, mégis valahogy szépek ezek az emlékek. Féltél az egésztől, és én féltem veled. Bíztam benne, hogy felépülsz, hessegettem a gondolatot, hogy tévedhetek.

Azóta sokat sírtam nélküled is, hiányzol a mai napig, azt mondják, ez normális. De ki mondja meg, hogy mit gondolnál rólam most? Most, hogy már csaknem a felnőttekhez tartozom? Mit mondanál, ha meglátnál? A szívem választottjához mit szólnál? Na és neki ki ad majd át engem az oltárnál?

Ezek a kérdések fogalmazódnak meg bennem, így 22 évesen. Bár ne kellene ezeket feltennem. De így hozta az élet, talán enélkül sok pozitív dolog sem történt volna meg. Bízom benne, hogy oka volt ennek, hogy okkal kellett elhagynod bennünket. Ígérem próbálok megnyugodni, és nem a “mi lett volna ha?” kérdésekkel foglalkozni. De azt tudnod kell, hogy bármi is történjen velem, téged sosem felejtelek, és ezután is nagyon szeretlek.

Drága Nagymamám!

Tudom, hogy elfáradtál, s fáj már minden egyes porcikád. Meguntad a harcot az idővel, s feladtad. Fáj, iszonyatosan fáj, de ha neked ettől jobb lesz és nem fog már fájni mindened, menj. Menj és szállj az angyalokkal magasba. Megígérem neked büszke leszel rám. Meglátod majd, vitte valamire a te unokád. Ha majd felnézek az égre s látom a napot ragyogni, az arcod fog először bevillani.

Drága Nagymamám! Úgy érzem tényleg ideje búcsúzni már. Kérlek néha majd figyelj rám. Ha látod, hogy rossz útra vezet az élet, ne félj, bízz bennem, megoldom tényleg. Ha könnyes szemem látod majd, ne félj, jól vagyok csak a hiányod marcangol.

Drága Nagymamám! Emlékszel mennyit meséltem neked az álmaimról? Végig csinálom az utat az oklevélig, csakhogy tudjam majd mondani; Látod Mama? Megcsinálta a te unokád!

Drága Nagymamám! Elsuhantak az évek a fejünk felett. Tegnap még egy éretlen kislány ült az asztalodnál, ma már egy érett nő áll az ágyadnál.

Drága Nagymamám! Tényleg itt a búcsú már! Hunyd le szép szemed, ne félj én maradok melletted. Ott leszek mikor az angyalok haza visznek!

Fájdalommal tölt el a búcsú. Rossz érzés, de ugyanakkor a továbblépés ígérete. Hogy aki eddig szenvedett, már nem szenved többé!
Lépj tovább! Engedd el, de szeresd. Emléke örökre veled marad!

Az egyik pillanatban még jól vagy. Nevetsz, jól érzed magad. Aztán jön valami… Akár csak egy egyszerű dolog… Lehervad az arcodról a mosoly. Szaggatottabban, nehezebben veszed a levegőt. Nem érted mitörtént, próbálsz megnyugodni. Kérdik: Minden rendben? Hevesen bólogatsz, pedig belül egyre jobban kezdesz széttörni. Meg fájdul a fejed is. A kusza gondolatok egyre csak erősödnek, eszük ágában sincs nyugton maradni. Egyre csak cikáznak a fejedben, már nem bírsz velük, lassan lecsukódnak szemeid. Megszédültél igaz? Egyre sötétebb minden, levegő után kapkodsz, az egész tested remegni kezd. A hangszálaid szabadságot vettek ki, pedig ilyenkor lenne a legnagyobb szükséged rájuk. Belül ordítasz a segítségért, de kívűl csak hallgatsz. Elkap a hányinger, de visszatartod. Rettegsz. De vajon mitől? A végén már te magad sem tudod. Csak ki akarsz jutni innen, ebből a nagy káoszból. Egyedül akarsz lenni, de mégis hova mehetnél? A démonjaid szinte szétszednek, átvették az irányítást. Hol is vagy? Már te sem tudod pontosan. Forog a világ, de te csak állsz a közepén és nem tudod merre tovább. Talán pihenni kéne? Lehet. Egyre nehezebb minden lépés, könnyekkel telnek meg szemeid. A fogaid összeszorítod, erősnek kell lenni. De nem megy. Elgyengültél, nem tudsz felállni. Hirtelen minden kitör belőled: üvölteni, sírni kezdesz, bármit, csak kiadd magadból. Őrültnek neveznek. De vajon mégis ki az igazán őrült? Kinek démonjai benne élnek, és olykor előtörnek, vagy akik igazán maguk a démonok?

Mindig nehéz elveszíteni valakit. Lyukat hagy a szívedben, ami sosem gyógyul be.

Úgy kerülöm a közös emlékeket idéző helyeket,

Mintha valami átok ülne ott, ahol nevetve ejtettem ki nevedet.