“A lelkem oly kihalt, üres,

mint éjjel a tükör.”

Kosztolányi Dezső

SZÍNÉSZNŐ

Kékkel-sárgával burkolja magát,

félarca maszk, a másik meztelen,

valamitől állandóan részeg

s kancsít.

A könnye glicerin,

fiatal mellén hét tőrdöfés,

méreg az ajkán.

Minden este meghal,

aztán vacsorázik.

Miért sikoltoz?

Miért rántja le a csillagokat?

Miért gyújtja föl a szobát?

Miért hazudja azt, ami nincsen?

Lángot evett

s ábrándokkal vajúdik.

Tombolva, kacagva

vérben szüli meg a sorsod, a sorsom.

Szent kettősség titkos csodája.

Szeretőnk, anyánk.

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Erdő,
dércsípte lombod ájultan vonaglik.
Meghalsz,
reád lehellt a vörös hervadás.
De mért e vidám pompa? Mért
öltözködöl halál előtt a fényes
bíbornokoknak, részeg szeretőknek,
ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak
harsány színébe?
Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni
lármás kirándulókat és rigókat,
vizek zaját,
az élet édes-olcsó csengetyűit?
Olyan jó nem élni?
Örülsz?

perpetual-pain:

“Ezen a napon dühösen dohányoztam. Elszívtam vagy negyven cigarettát. De itt fektemben még rágyújtottam egyre. Fiatalságunk oly tűrhetetlenül édes volt, hogy valamivel el kellett keseríteni.”

— Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai (via bdmartina)

Láttad, ki járkált itt az éjjel?
Mint egy átváltozó müvész,
mint egy fehér festőmüvész,
mint orfeumi csepürágó,
ki szappanhabbal fest tükörre,
úgy jött a hó, ez a kiváló,
öreg varázsló tündökölve.
Előtte minden út kinyílt,
festett mesét, havas idillt,
besurrant ide és oda,
akkor történt meg a csoda.
Elaggott a föld s perc alatt
megőszült százezer kalap,
úgy hogy a száraz és poros
elpetyhüdt város oroszos.

Amerre nézel, tiszta hó
nyugodt és fényes takaró.
Rózsálló arcfesték a nőnek,
szépitőszer, gyöngy, puha szőnyeg,
a fájó földön téli vatta,
langyos meleg serked alatta,
bebársonyozza az ereszt,
kabátunkon gyémántkereszt,
száll és csengettyüz lebegőn
az éles kristály-levegőn.
Az utcasárnak tiszta krém,
a kolduscondrán drága prém,
az égből bőkezőn lehint
boát, marabut, hermelint,
most mint nyolcsarku csillag ég,
most karperec, ezüst nyakék,
most egy csiklandó pici rost,
a tél fehér rózsája most,
nappal sportpálya, éjjel édes
fehéren égő, enyhe mécses,
nyugodt derengés. Ropogó
fehérség. Édes rokokó.
Kegyes és finom, néha mókás,
a kocsis is – allonge-parókás.
A kültelek most egy nagy asztal
terítve hófehér damaszttal
s az éj cukrozza kényeként
a sárt, mint cukrászsüteményt,
hideg, fehér törött cukorral,
úgy önti a cukrot csuporral
és minden édes és fehér,
ameddig csak a szem elér,
cukros a rét, az út, a ház,
cukros a lámpavas, a gáz,
cukros a házak teteje,
a göröngy cukros gesztenye,

a sár is mézzel van sodorva
s a szemétdomb hódítva, halkan,
rokokó fehérben, aranyban,
úgy állt, mint lakodalmi torta…

bekindtoallcreatures:

Az órák homloka lüktet:
lázas az idõ.
Nem is tudom, mi van velem.
Látom az órát.
Minden órát a világon,
azt, amely siet, azt, amely késik.
Hallom az óraütést s a harangot,
álmomban is.
Érzem a percet.
Észreveszem a csöndes ebédlõn
villa, kanál közt a kést, az ölõ kést,
mely sorsokat bont meg, kettévág mindent,
a szájon a jelt, mely egy életet tár föl,
a szóban a kardot.
Az órák homloka lüktet:
lázas az idõ.

zsntt:

Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.

Tudok köszönni ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve dúltan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet én megtanultam.

Csak oly unott ne volna minden,
a jó, a rossz, amit a sors hoz.
Ennen-sebem is úgy tekintem,
akár egy esetét az orvos.

Mindazt, mi fáj és van, megértem.
Nekem jutalmat hát ki adhat?
Nem zöld kölyök vagyok. Megértem:
Halál, fogadj el a fiadnak

Reménytelen,

ki él, az mind reménytelen,

csak könnye van, teménytelen.

- Kosztolanyi Dezso (Ideges rimek)

Itt a magányban újra megtaláltam

     bolyongva síró, tévedt lelkemet,

és hull a könnyem csendbe, lassu árban,

     mint bús mezőkre a halk permeteg.

-Kosztolanyi Dezso (a magany papja)

Az, amit irtam, lázasan meredt rám. 

Izgatta szívem negyven cigarettám. 

Meg más egyéb is. A fekete. Minden.

- Kosztolanyi Dezso (Hajnali reszegseg)