#világ

Háborgó tenger vagyok,

egy kopott,belvárosi medencében.

Számban a szabadság

édes ambróziáját

megkeseríti a valóság.

Értsétek meg,

elárasztani a világot

kevés vagyok egymagam.

Minden

rózsaszirmot

letéptél,

egyenként.

Arra vártam, hogy

szeretni tudjanak

a töviseimért.

Bár eltemethetném az

összes fájdalmam,

a földből virágok

bontanák ki szirmaikat,

s nézhetném hogyan hal

meg egyesével mind.

Láthatóan jól vagyok.

Nem érted miért maradj távol.

Gyere akkor közelebb.

Érezd milyen élesek ezek a szilánkok.

Mindig rettegtem a vízek mélységétől.

Most olyan létezni,mintha egy tenger fenekén feküdnék.

Körbevesz ez a fullasztó,ismeretlen sötétség.

Bárhol lehetnék,de most mégis itt vagyok.

Mozdulni nem bírok vagy nem merek,összeolvad az érzés.

Cápák köröznek felettem és valaki azt kiabálja: Miért nem tanultál meg időben úszni?

Ha olyan jól megvoltál nélkülem,

elmondhattad volna ahelyett,

hogy barátságot hazudtál.

Mert a barátok azok,akik

pontosan tudják,

mit kell tenniük ahhoz,

hogy soha ne tudj majd felállni.