#magany
néha nézz körbe
ahova jutottál, az azok miatt van akikkel vagy
és fordítva.
én olyan ember vagyok akiért megéri maradni, csak nem így alakult?
nem tudjatok ki vagyok,
de rólam elég annyit tudni,
hogy csak azért élek, mert olyan felbecsülhetetlen módon érzem azt, hogy a körülöttem lévő embereket, és mást is úgy szeretek, hogy nem tudom leírni
ez a lényeg, borzaszto az ahogyan érzem azt, hogy másokat szeretek, és azt, hogy nem érzem viszont. mert nem. és nem baj.
az a különbség köztem és köztük,
hogy én nem akarok semmit tőled.
csak téged.
kitalálhatod, ki az, akit félre ismertél.
ne aggódj, mindaddig melletted leszek, amíg úgy érzem maradt még valaki belőled.
fogalmam sincs, hogy tudlak szeretni, hogy jutottam el idáig, úgy értem, én tényleg igazán úgy érzem fontos vagy nekem, és azóta senki sem ért meg.
amikor a szeretet átvált félelembe
ugyan olyan intenzív, ugyan úgy a magadénak érzed, csak kicsit más. tudod, kicsit olyan
borzalmas.
nem igazán akarok rád nézni
nem igazán akarok melletted lenni
nem igazán akarom látni amikor dobálod az életed
nem igazán akarlak szeretni, mert csak félek.
sosem fogod érezni mennyire szeretlek.
talán én sem érzem, engem is inkább szétszed.
annál aki hamar közel enged másokat, vannak a legnagyobb falak.
miért ne engednélek közel, ha úgy se csinálhatsz semmit ?
magadat tartottad valaha olyan érdekesnek
mint bárki mást?
akkor miért hiszed, hogy érdekes lehetsz bárki másnak?
mostanában veled lenni,
olyan mint egy lángoló házban
a lépcsőn felfelé menni.
nem csak az ágyba estem vissza
“így szeretlek, úgy szeretlek
jaj bogaram, virágszálam
ezt szeretem, azt szeretem”
hát nem mindegy? hát nem érted?
érzek tőled valamit, ebben a kibaszott életben
három embert csapsz be.
magadat, őt és engem
ebből egyedül ő nem tudja
és egyedül neki jó
azért remélem azt soha nem tudja meg, hogy azt szeretted meg benne, amilyen én vagyok.
az érzelmek és az emberek mindig ilyenek
jönnek, mennek. ami marad
az a ptsd
Szeretethiányban fulladozó emberek
Elvakít a tudatlan egyveleg
Az első adandó ágat leszakítod
Ami nyílna feléd, eltaszítod
Annyira figyelsz, hogy nem látsz semmit
Nem veszed észre, hogy közülük nem lát senki.
Úgy ahogy én láttalak
Amikor a karjaimba zártalak
De szakítsd csak az ágakat
Amíg betemetik arcodat
És bár ne érezném a vergődéseddel
Párhuzamosan felfelé ívelő, lelkedben telelő hiányomat.
lennél az akinek nem kell, hogy elmeséljem mi történt ahhoz, hogy sírjak melletted?
