Úgy érzem sose leszek képes megadni neked azt a fajta szeretetet, amit megérdemelsz.

Imádom ahogyan a nevemet mondja.

Ez kicsit olyan mintha kiabálnál de senki sem hallaná.

… egyszeriben teljesen üresnek éreztem magam.

Teljesen üresnek, mintha egy elem és lélek nélküli robot lennék.

Mintha minden meghalt volna bennem.

Végre meghalt volna.

A legszomorúbb az egészben, hogy tudtam, hogy hamarosan újra visszatér. Számítottam rá, egyszerűen éreztem, ahogy a közöny és a szomorúság visszakúszik a csontjaim közé. És semmit nem tehetek ellene.

… és még most sem értem, hogy ennyi sötétség mögött hogy láthattad meg bennem a fényt.

Te jó ég!! Még azt is simán hallgatnám órákig ha a semmiről beszélne…

Sokkal könnyebb volt, amíg a haraggal el tudtam nyomni minden mást, amit iránta érzek.

Ahogy elsétált mellettem éreztem az illatát, de nem csak az orrommal, hanem az egész testemmel és minden közös emlékünkkel együtt.

Néha egyszerűen csak hagyom hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcomon miközben azt kérdezgetem magamtól,

mit tettem, hogy ezt érdemlem?