#nem bírom
201. Vajon végleg beleragadtam ebbe a havercsaj szerepbe?
Azt mondom nem baj, nem számít. De az igazság az, hogy igenis számítana. De tök mindegy.
Hogy én mennyire utálom azt látni, hogy te mással is milyen jól elvagy…
Aztán már csak annyira fájt, hogy lemerültem a víz alá és hallgattam, hogy a zajok tompák. Hallotam a szívverésem. Még mindig küzd, még mindig bír. És csak kétségbeesve reméltem, hogy valami csoda folytán a víz majd elmossa rólam azt a rengeteg sok fájdalmat és problémát.
Nagy valószínűséggel ez az egész egyszer véget ér. Valamikor már nem fog ennyire fájni és nem fogom olyan égetően pótolni a hiányát. De mikor? Mikor lesz az az egyszer? Mikor lesz már vége?
Telefonhívás
Felhívtál.. Nagyon zaklatott voltál, érdekelt, hogy mi a helyzet. Elkezdted mondani hogy mi történt.. körülbelül a felénél tarthattál, mikor már nem bírtam tovább hallgatni..próbáltál nyugtatgatni, de annyira megrázott ez az egész, hirtelen egy egész óceánnyi könny gyűlt össze a szememben.. Nem tudtam mit csinálni, tovább adtam a telefont a hozzám legközelebb levőnek, hogy ne kelljen tovább hallgatnom téged.. Majd kieresztettem a bizonyos óceánt a szemeimből..
Remélem egyszer megtalálom azt az embert aki megvéd mindentől főleg attól a sötétségtől és fájdalomtól ami bennem lakozik…
Minden nő mögött van egy vagy több olyan férfi aki teljesen tönkre tette.
-Túlságosan leköt, hogy mindenkinek beadd ezt a szarságot, hogy azt higyjék kemény vagy, és leszarod az egészet, pedig a valójában annyira izgat, hogy el se tudod viselni az életet…
Végül olyan emberré váltál, akivé nem akartál.. . Bántasz másokat, mert téged is bántottak…
Sokszor mondtam már, hogy ezt nem bírom elviselni annyira fáj. Valahogy mégis túléltem…
De vajon mennyit képes elbírni a szív?
Szar érzés tudni hogy leszarnak az emberek. Nem érdeklik mi van velem, nem keresnek. Elvannak a maguk kis világában amibe többé már nem férek bele…
Semmit sem érzek, mégis mindent. Ez megnyugtat és egyben feldühít.
-Mi ez ha nem paradoxon?
Elfáradtam
Elfáradtam oké?! Besokaltam. Én mindenki baját végig hallgatom. De az enyémet ki hallgatja meg? Senki.
Egyik pillanatban mindent érzek egyszerre, aztán pedig csak végtelen ürességet.
múzeum vagyok tele műalkotásokkal de te csukva tartottad a szemed
-rupi kaur
A boldogtalan ember mindig hibásnak érzi magát, s talán ez a legszörnyűbb.
Ordítanak a gondolataim és nem hagynak aludni.
Azt hittem, ha ott hagyom a középsulit akkor jobb lesz. Elfelejthetem a helyet ahol a depresszióm kiteljesedett és ezzel együtt talán magát a betegséget is hátra hagyhatom.
De nem.
Egy hét telt el, én meg már most nem bírom. Rájöttem, hogy nem akarok semmit.
Nem akarom befejezni a tanulmányaimat, nem akarok családot, nem akarok megöregedni egyedül. És legfőképp, nem akarok még 60 évet várni a halálra.
Én csak azt akarom, hogy vége legyen…mindennek.
2019.04.29.
Ordibálsz velem
Leszarsz engem
Már nagyon fáj
Nem bírom sokáig már
Azt mondtad, hogy ha szükségem van rád itt leszel… Hát most kurvára szükségem lenne rád, de te voltál az első aki elmenekült, mikor rosszra fordultak a dolgok.
A tükör azt mutatta, amit mindig is utáltam.
A testemet…
Utálom ezt a bizonytalanságot!
i’m exhausted..
Tudod, néha a legváratlanabb pillanatokban engedünk el valaki, akiről azt hittük talán sosem fogjuk.
Amikor az alvás már csak menekülés…
Nem tudom, hogy túlságosan tele van vagy teljesen üres a lelkem.
A legszomorúbb az egészben, hogy tudtam, hogy hamarosan újra visszatér. Számítottam rá, egyszerűen éreztem, ahogy a közöny és a szomorúság visszakúszik a csontjaim közé. És semmit nem tehetek ellene.
Már magamnak is azt hazudom, hogy jól vagyok.
Megcsókolhattalak volna, de ki hagytam.
