Benned megtaláltam mindent amit kerestem, és még többet is.

Befordultam az utolsó sarkon. Csak lépkedtem egyenletesen, fejemet leszegve, épp csak fel-fel pillantottam. És akkor megláttam. (…) A szívem vadul kalapálni kezdett, lépteim esetlenné, bizonytalanná váltak. Már csak méterek választottak el egymástól, de közben úgy érzetem sosem voltam még ennyire távol tőle. Lépéseim lelassultak, szememmel kerestem a tekintetét. De ő csak csendben meredt maga elé. Igazán úgy festett, mint aki napok óta nem aludt. “- Minden rendben? Jól érzed magad?” kérdeztem elcsukló hangon. A szemembe nézett, és csak ennyit mondott: “- Hogy lenne rendben, mikor te nem vagy az enyém?”

(Részlet az “Egy utolsó ölelés” c. novellámból)

Sokszor érzem azt, hogy mindenkinek csak útban vagyok. Hogy azoknak az embereknek, akik akik számomra mindennél fontosabbak, felesleges vagyok.

A hiány, amit magad mögött hagysz,

Keserű mégis édes.

Én azonban az ízeket élvezni rég nem tudom már.

Valamit elveszítettem az utam során,

Magamból több darabot.

Csak néztem, de nem láttam

Csak mentem, de nem láttam

A féket nem ismertem

Csak a még több nyomàst.

Hajtottam megállás nélkül ezt a kurva kereket,

Míg állandó karambolok kavalkàdjàba nem útköztem

Nem vettem észre, hogy ez már szűk utca,

Lassítani kéne.

Ami életem gyors pergèsènek titka,

Az lett életem bukàsànak àtka.

emlék

Mondanom kellett volna valamit, kiabálni, sírni vagy bármit amivel kimutathatom, hogy fájt, fájt minden egyes szavad. De ehelyett csak álltam ott, némán, mozdulatlanul és éreztem, hogy valami összetört bennem.

Tudod, néha csak úgy visszamennék az időben oda, ahol még nem volt köztünk ekkora távolság.

Ha vissza csinálhatnám hidd el, visszacsinálnám. De nem tehetem. Együtt kell ezzel élnem…

Azzal nyugtatom magam, hogy mindent azért tettem, mert így láttam helyesnek… De az igazság az, hogy csak féltem kimutatni mit is érzek valójában…

Már tudom, hogy akkor, ott én hibáztam. Kár, hogy ezzel elkéstem…

Ordított a zene, de még így sem nyomta el a gondolataimat…

Basszus, annyira sajnálom!

“Miért nem mész el hozzá a temetőbe?” - kérdezik tőlem.

A válasz egyszerű, képtelen vagyok rá.

Egyszer visszakapom ezeket az elvesztegetett éveket?

~ spoiler: nem.

Új év

Nincsenek fogadalmaim, nincs ott a szerelmem velem amikor az óra átfordul 0:00-ra. Nem ittam magam részegre a barátaimmal. Nem csináltam hülyeséget december 31.-én. Ez is úgy telt, mint eddig. Magányosan egy üveg pezsgővel.

Ide menekülök, nem ismer senki, nem tudhatja senki ki is vagyok.

Ki vagyok én?

egy lány, tele reménnyel,

kit az élet véresre gázolt.

erősnek mutatom magam,

belsőm örök titok,

holmi kínok tárháza.

Nem tudhatod

egy ismeretlen ember vagyok

tele álmokkal,

talán ismersz engem,

nap mint nap beszélünk,

s ezt az oldalamat

elrejtem mindenki elöl.

Voltam elhagyatott, voltam kincs,
Valakinek az élete, s valakinek a semmije.
Szórtak rám konfettit, s átkot,
Találtam a helyem, vagy kitúrtak.
A fejemben egy zűrzavar, vagy harmónia,
Eltemettek a gondolatok, ahogy én dobtam
A földet régi énemre, kit megöltek
Ezek a vétkesek.

elfutok a problémák elöl, 
kikerülöm a hullámokat,
elbújok a vihartól,
a villámoktól, a zajtól,
de önmagam elöl 
nincs menekvés

Te is ismered azt az érzést, amikor a “barátaid” elvannak nélküled? Nem látják ha lemaradsz, nem várnak meg, ha kikötődik a cipőfűződ, nem mesélnek el dolgokat ha nem kérdezed. Akiktől félsz segítséget kérni, mert nem akarod őket zavarni. Akiknek félsz megnyílni.