Mindig..

Gondolatok cikáznak elmémben,

Miképp, emberek életemben.

Egyedül a magánnyal,

Ahogy, mindenki magával.

Elgondolkodán, míly rossz érzés

Mikor, nincs mástól kérdés.

Hogy, mindenki csak addig van,

Amíg a válladon sírhat.

Harapás

Melegséget érzek,

Te miattad van mind ez,

Csak titkon gondoltam hogy ez lesz,

Elvesztettem az eszem?-meglehet,

Elengedni nem akarlak,

Egész éjjel akarlak.

Egy kis harapás a nyakadon,

Te is látod hogy akarom,

Szeretkezés közben elsuttogott szeretlekek,

Mik, bennünk eget rengetnek,

Lágy csókok csatájában,

Ringattál te egyfolytában.

-2018.09.05.

Csodálatos nyárfa,
Elrepíti virága.
Hová, kihez szállsz?
Útja temetőn vezet át.

Hol megannyi lélek,
Szomorúan, de nem élnek,
Lebegnek a végtelenben.
Kapadoznak érted méregben.

S, én kezembe zárlak,
Lassan gyere, megvárlak.
Segítek kitalálni a sötétből,
Megóvlak szürke ködétől.

Utunk végéig pedig,
Gondozlak, érj égig,
Vízzel, fénnyel, mindennel,
Ami fontos, szívemmel.

S, később barnuló törzsed
Simogatva, írok könyvet.
Mely alatt hullatok pár könnyet.
Elmondom minden völgynek,

Miként, éltetjük egymást,
Mindenki irigy meglásd,
Puha kérgedre dőlve,
Érzésem nem megy csődbe.

Épp csak várva várta,
Érkező sereg, armadát.
Csak áll ott, magányban,
Vajon ki ránt szablyát?

Benne lakozó boldogság,
Hirtelen elcsendesül,
Főképp félni bolondság.
Egyszer minden felpezsdül.

Sötétség hangja érkezik,
Átlibben a vár falain.
Hanyatlik, a nép éhezik,
Gyermeken, anyja karjai

Védeni, mi védhető,
Törmelékek mindenhol.
Eltűnni látszik mi éltető,
Minden ég ilyenkor.

Épp csak várva várta,
De majd lassan újjáépül,
Akinek szíve vágya,
Boldogságot vetít végül.

Homokóra

Rideg, átlátszó üvegben,
Hánykolódik, de nem keres.
Hideg, megkopott, tömegben,
Csak sodródik, a sok mellett.

Szilárd, de kényelmes burok,
Elhagyni azt biztos zugot,
Konstans és gyönyörű szurok,
Minden szép, ha épp nem buzgók.

Szoros és mély a gödörbe,
Rögtön, az ég zúg fölötte,
Mostmár keres, meggyötörve,
Csak sodródik, ott örökre.

álmodom, mégis valós,
annak tűnhet,
annyira vágyom rá,
hogy összekeverem 
a képzeletet a
valósággal.

Ha elmegyek

ne sírjatok, ha elmegyek,
ott voltam előttetek,
összetörve, szétesve,
és észre sem vettétek,
a szemetek előtt
mentem tönkre.

Nektek szól

kiket barátoknak neveztem olykor,
nekik szól ez a szöveg,
sírhatnékom van, ha rágondolok,
hogy mi történt.
mindig azt mondtátok, itt lesztek,
mégis egyedül megyek a legnagyobb 
csatákba, páncél, hátvéd nélkül.

Magányos utakon

egyedül járom az utamat,
nem kell társ, segítő, tanácsadó,
mindenki érdekből teszi,
ilyenek az emberek, ezért jobb
nekem magányosan.

Érdekbarátok 

menekülök előletek,
kik fontosak vagytok nekem,
de én nektek nem,
így hát ezt teszem.

Apró jelek

nem veszi észre senki
a bajt, hogy szét
vagyok esve,
s nincs mellettem senki,
ki megmenthetne.

Árnyék

mindig velem van,
mégis egyedül érzem magam,
egy árnyék nem tud megölelni,
sem meghallgatni.

Fa voltam a nyárban,
Madárka társaságában,
Az ősz árnyékában.

Rettegtem.

Madárka elköltözik,
Ágam a fagy tördeli,
Testem magában.

Még élek.

Korhadt rönk vagyok a nyárban,
Társaság hiányában,
Az ősz sarkában.

Már várom.

Bánom az elszalasztott időt.
Bánom az időt, az elszalasztott.
Bánom az elidőzött szalasztást, a szálakat az időben, időből a végtelenbe,
De a szálak nem futnak össze sose.

Na…
Így keletkeznek a párhuzamok az univerzumban.
És a szivárványok, mik nem jutnak át a végtelenbe,
Így az időből felfelé menet lekonyulnak a szomszéd kertjére.
Így ragyogott volna, ha a büszkeség le nem húzza.

Mert a megbánás legnagyobb ellensége a büszkeség.

Hegy a domb, hol fejed az égbe verted.

Felhőbárány rétre festve.
Üvegcseppek mossák le,
S a térdemig gurul összetörve.
Az összes megpuhul.
Szilánkos tenyeremben az álmod felvirul.
Percre az enyém lehet,
Majd kezem patakjában higanyként elcsobog.

Felhőbárányrétre kifektetve,
Üvegcseppektől meggyötörve,
S térdedig gurulok.
Átlépsz rajtam, szemed könnyű gyöngyét letörölve,
Higany testem nehéz bánatát a föld szívja fel.

Világunk

Üres világban üres élet

Üres országban üres társadalom,

Üres testben üres lélek,

Üres érzések üres szívben.

“(…) Mondani akartam volna valami szar motivációs szöveget h miért nem jó az önpusztítás a szerelem miatt, de aztán rájöttem, hogy én is ezt csinálom, csak más formában. Te dobozonként szívod a cigit, én meg majdnem minden hétvégén részegre iszom magam, és idegenek karjaiban kötök ki. Szóval megkíméllek az üres, felületes szavaktól inkább.”

— jozanodok-a-csokodbol

Sohasem számító

üresen tátongó

lejárt napilap ő.

Ő, aki én vagyok.

Szemedben látszik a szikra,

Mely lángba lobbantotta üres szivem,

Talán tova szállt ez a szikra,

És többé nem lesz meg a kincsem.

Félelmem csak ebből adódik,

Mert gazdagból lettem komornyik,

Most vágyom rád legjobban,

Mert lelekem egésze már darabokban.

Amikor szükségem van a szeretetedre, amikor szükségem van a segítségedre. Megmentenél engem ?

Azért jó vesztesnek lenni mert nincs mit veszítenünk.

Szerintem ez egy undorító, gusztustalan, gerinctelen, féreg húzás hogyha volt ideje megcsinálni vagy megszülni a gyereket akkor felnevelni miért nincs ideje?

Lehet most nehéz,de találsz majd a sötétben apró lángot

Hó alatt megbúvó,rügyező virágot

Találsz majd sok szép pillanatot,egy fontos személyt

Aki ragyogó kékre fest majd életed egét

Fáj

Fájó szívvel mondtam neked búcsút,

Tudom, hogy jobb lesz neked nélkülem.

Nem kell majd hallgatnod a nyafogásom.

Szembe néztünk az egymástól eltiltó szülőkkel, barátokkal,

De sajnos ők nyertek így el kell hogy váljanak az útjaink.

Szívemben örökre megmaradnak a közösen eltöltött percek, ölelések, csókok, nevetések.

Hamis alkalmak

A csendesség mély börtönében
a lélegzés olyan, mint egy sikoly.
Ha elfolytod talán romokban landol
szíved,
mely egykor benned gyermek volt.

Rádnézek és szemeidben csak az életet látom.
Haraggal fedted volna el, ami benned sem volt más csak álom.

Ha tehetném, nem tennék semmit.
Csak hagynám hogy agyam hagyjon rajtad kaland-nyomot.

Megbélyegeztelek.
Megtettem s te hagytad.
Kezem nem érintett, de eszemmel beléd égettem magamat.
Most már mindegy.
Szemeimben nem akarlak látni.
Ölelj mást!
S szívedet szeresse az, ki emlékezetedre tud hatni.

~ Sz

Saját vers

Azt hittem jobb lesz majd,

Hogy elmúlik minden baj,

Hogy nem fog majd ennyire fájni,

A tükörben, a tükörképem látni.

Azt hittem jobb lesz majd,

Hogy elmúlik minden baj,

Hogy egy forróvizes tusolás,

Lemossa rólam a sok pletykát.

Azt hittem jobb lesz majd,

Hogy elmúlik minden baj,

De nem lett jobb nem múlt el,

Ugyan úgy fáj minden éjjel.

Régen még elhittem,

Szívem mélyén reméltem,

De ma is kisírt szemmel nézem,

Összeomlott tükörképem.

@nemkelltobbfajdalom

Annyiszor megbántottál, de közben rájöttem, hogy egészen szeretem a fájdalmat.

hányszor, mondd,

még hányszor

hagyod magadnak,

hogy újra és újra

elhitesse veled,

hogy nem élhetsz

nélküle?

— igeis élhetsz.