#saját írás
Csak egy utolsó ölelést adj,mielőtt elmész
Hogy érezzem az illatod.
Bánom az elszalasztott időt.
Bánom az időt, az elszalasztott.
Bánom az elidőzött szalasztást, a szálakat az időben, időből a végtelenbe,
De a szálak nem futnak össze sose.
Na…
Így keletkeznek a párhuzamok az univerzumban.
És a szivárványok, mik nem jutnak át a végtelenbe,
Így az időből felfelé menet lekonyulnak a szomszéd kertjére.
Így ragyogott volna, ha a büszkeség le nem húzza.
Mert a megbánás legnagyobb ellensége a büszkeség.
Világos rosszullét,
Én a sötétben virágzom,
Magányt szül a boldogtalan.
Ketrec a kitaszított madárban,
Szíve magában,
Egyedül repülni felesleges.
Világtól való rosszullét,
A legszebbek sötétben virágoznak,
Magányban ülve boldogan.
Képzelet
A rakparton sétáltunk, mindkettőnk nyakában ott lógott a fényképezőgép. Éppen valamit lelkesen meséltél és annyira belekerültem a történetedbe, hogy fel se tűnt milyen sok idő eltelt. Egy autós megnyomta a dudát amire tekintetemet elkaptam rólad. Ekkor néztem csak körül igazán. Mellettünk turisták bicikliztek el nevetve, az úton pedig ismét dugó alakult ki. A naplemente fényei a Corvinus mögött vérvörösre festette az eget míg felettünk lila bárányfelhők úsztak tovább. Az emberek a Szabadság hídon képeket készítettek vagy lassan sétáltak és beszélgettek. Leheletük aranyos felhőt kreált a téli hidegben. A lábaim akarva akaratlanul megálltak én pedig tátott szájjal néztem ezt a gyönyörű látképet. Te csak sétáltál tovább, hiszen nagyon belemélyedtél a témádba de amint észrevetted, hogy nem vagyok melletted riadtan megálltál és elkezdtél keresni. Láttad mennyire elbűvölt ez az egész. Mögém léptél majd hátulról megöleltél és így gyönyörködtünk tovább a naplementében. Abban a pillanatban fogott el a katarzis élménye és eltűnt a sok rossz gondolat. Hálás voltam azért, hogy itt vagy velem és azért, mert egy ilyen gyönyörű világban élhetek. Hálás voltam azért, hogy megélhettem ezt a pillanatot és azért, hogy meg is örökíthettem. Egyszerű csak boldogvoltam.
Hófehér lelkemen lábnyomok. A tied is köztük van. Nem maradt más utánad csak ez, hiszen te hagytad a legmélyebb nyomot bennem.
Büszke vagy arra, hogy vagyok Neked?
Összeroppanok
Lelkemen úgy gyűlnek a problémák, mint karácsonyfán a díszek.
Csaknekünk akarok jót, miért nem érted meg?
Olyan kiegyensúlyozottnak tűnsz az én káoszom mellett.
Lelki válság
Azt mondtad nem vagy jól, egyedül vagy. Azt mondtam én sem vagyok jól, egyedül vagyok. Megkérdeztem mitől lennél kevésbé magányos, azt hittem azt fogod válaszolni, hogy ha én veled lennék minden jó lenne. Nagyképűség volt ezt gondolni, hiszen nem ezt mondtad. Ettől még inkább rosszabbul éreztem magam.
Írok. Kitörlöm. Írok. Kitörlöm. Írok. Kitörlöm. Írok. Kitörlöm. Írok. Kitörlöm. Írok. Kitörlöm. Írok. Kitörlöm. Írok. Kitörlöm. Írok. Kitörlöm. Írok. Kitörlöm.
Nem tudom mit írhatnék.
Fáj.
Visszaadhatnád a szívem,
Mert veled ellentétben, nekem meg szükségem van rá.
Rajtad se valami egyszerű túllépni
Először kihagyott egy ütemet
- majd kettőt vert érted a szívem.
Mielőtt belépek valahová, mindig ellenőrzöm, hogy hol van a vészkijárat - s így lépek be szívekbe is.
Szívem egy eldugott sarkában még mindig kincsként őrzöm szemed.
Nyugtathatom magam azzal, hogy minden amit tettem azért volt, mert így láttam helyesnek. De igazából csak féltem a sérüléstől, nem akartam, hogy fájjon.
… persze, néha hiányzik az az érzés amikor egymás mellett fekszünk, a fejem a mellkasán pihen és a keze a hátamat simogatja. Ahogy hallom a szívveréset, érzem minden egyes lélegzetvételét. De aztán rá jövök, hogy ez így jó. Hogy vége. Mert így nem szenvedek annyit. Mert bármennyire is imádtam ezeket a szép pillanatokat, az a sok fájdalom mindent jót elnyom. Minden jót…
Azt hittem, hogy őszintén mondtad azokat a dolgokat…de tévedtem. Neked sem voltam elég jó.
Csajos merengés
Miután meghalunk az életünk nem lesz más, mint egy kötőjel két évszám között.
De én azt hiszem, hogy abban a kötőjelben minden benne lesz. Benne lesz az a temérdek mennyiségű szeretet, amit adtál és kaptál, benne lesz az a sok meggondolatlan tett, amit bár hibának neveztél de fontos része volt az életednek. Benne lesz az a sok kalad, amit a barátaiddal átéltél, a sok fáradság, amit a tanulásba, munkába fektettél. Benne lesz a sok önfeledt nevetés, az az igazi, mindent elsöprő őszinte nevetés, és benne lesz a sok apró mosoly, amit számodra fontos emberek csaltak az arcodra. Benne lesz a sok dal, zeneszöveg amíg mosolyogva, sírva, hangosan énekelve vagy csak magadban dúdolva ismételgettél. Az a sok takarítás közbeni “magánkoncert”, a zuhany alatt elhangzó dalok, a tükörrel való kiabálás, hogy: “mégis miért nem lehet nekem is tökéletes alakom?”, a ruha boltban eltöltött órák, hogy megtaláld a tökéletes holmit (persze hogy az lesz amit elsőnek felprobáltál, de biztosra kell menni!), az érzés, amikor csajos nap alkalmából megcsináltatod a körmeid és folyton a kezedre pillantasz, a sok pletyizés, barátnős kávézás, a sok srác, aki levett a lábadról és a srác akivel megöregedtél. Benne lesz a sok hosszú telefonbeszélgetés, az éjjeli chatelések, a szerelmes üzenetek. A rengeteg veszekedés a szüleiddel, a srácok akik összetörték a szívedet, a sok “én megmondtam”, az átsírt éjszakák, a rengeteg csalódás, hamis barátok, a szakítások, a szakítás utáni frizura váltás, a sok mű mosoly, a sok csoki a nehéz napokon, a kedvenc előadód, a sorozatok, a napló bejegyzések, az Instagram és Facebook posztok, a Tumblr esti gondolatok, egy átbeszélt éjszaka után délig alvás, a sok pulcsi amit a fiúktól kaptál, és A GYŰRŰ, amit A bizonyos fiútól kaptál. A hercegnő ruhák kiskorodban és a menyasszonyi ruhád. Az egész házas életed, a gyerekek, az öregség. Minden benne lesz. Minden. Mert habár az csak egy kötőjel, aki ismert, tudni fogja, hogy az nem csak egy egyszerű kötőjel. Az vagy te. Az életed. Tegyél róla, hogy emlékezetes legyen az a kötőjel!
