#depresszív
Sohasem számító
üresen tátongó
lejárt napilap ő.
Ő, aki én vagyok.
Néha magam sem értem, hogy miért teszem, amit teszek - mégsem bírom abbahagyni.
Annyira el tudom terelni a figyelmem arról, hogy milyen elégedetlen vagyok az életemmel, hogy amikor hirtelen valami figyelmeztetés nélkül emlékeztet rá, teljesen összetörök.
Hirtelen a semmiből annyira el tudom kezdeni utálni magam, hogy az már rendes fizikai fájdalommal jár.
Mostanában annyira tele van a fejem, hogy még gondolatoknak sincs benne hely.
Egyetlen tekinteteddel rombolod le - majd építed fel bennem újra a világot.
menekülnék, de nincs hová mennem
sírnék, de nincs kinek sírnom
ölelnék, de nincs kit ölelnem
s szólnék, ha lenne kihez szólnom
Legalább álmaimban máshogy alakultak a dolgok.
Kiscsillag, nyugodtan nevezhetsz engem bunkónak, de mélyen legbelül úgyis tudod jól, hogy igazam van.
Szívem szerint rád írnék, hogy mi van veled, de teljesen felesleges, mert úgyis leszarod.☺️ Látom hogy elérhető vagy/voltál, de még arra sem méltatsz, hogy megnézd mit küldtem.☺️
Miért is hittem, hogy veled majd más lesz? Hogy te majd tényleg itt leszel nekem mindig, ahogy ígérted?! Azt hazudtad, hogy a barátom vagy, és mindenben számíthatok rád. Ehelyett azt veszem észre, hogy napról napra távolodunk egymástól.
Egyik pillanatban még itt vagy mellettem, a következőben pedig már csak a távolodó lépteid hangját hallom.
Vajon miért van az, hogy amikor az élet ad valamit, akkor valamit el is vesz tőlünk?
“Csak magatokra gondoljatok. Úgy elkerülitek a fájdalmat.”
Minek az embernek ellenség, ha vannak “barátai”?
“Avégzet segít elhitetni az emberekkel, hogy van rend a káoszban. Pedig nincs.”
“Semmi sem ragályosabb a nevetésnél.”
“Afélelmet nem kell legyőzni. A félelem mutatja meg, hogy hol a határ.”
Hihetetlen, hogy két ember milyen gyorsan el tud távolodni egymástól, egyik napról a másikra.
“- El ne vessz nekem.❤️
- Ha elvesznék, megkeresel?❤️
- Ha elvesznél, megkereslek, és soha többé nem engedem el a kezedet.❤️”
