Homokóra

Rideg, átlátszó üvegben,
Hánykolódik, de nem keres.
Hideg, megkopott, tömegben,
Csak sodródik, a sok mellett.

Szilárd, de kényelmes burok,
Elhagyni azt biztos zugot,
Konstans és gyönyörű szurok,
Minden szép, ha épp nem buzgók.

Szoros és mély a gödörbe,
Rögtön, az ég zúg fölötte,
Mostmár keres, meggyötörve,
Csak sodródik, ott örökre.

Halovány Hold alatt

lelkedbe kapaszkodnék

ha lehet

Évekig elcsépeltnek tartottam, de ma rájöttem, hogy az iskola tényleg kiöl mindent az emberböl, s olyan egyformává tesz, mintha egy gyártósor vége lenne a nagy betűs Élet kezdete.

Az életnek nincs értelme

És ebben az egyetlen pozitív dolog az, hogy ezáltal megvan a lehetőségünk ahhoz, hogy megválasszuk, számunkra mi vagy ki legyen az.

Amikor rájössz, hogy semmi célja nincs annak, hogy ezen a világon létezünk, nincs semmilyen felső hatalom, így nem is érdekel senkit, hogy élsz-e egyáltalan, emiatt pedig teljesen maga alá gyűr a magány és a jelentéktelenség érzése, na az egy igazán szomorú pillanat.

Félelmetes lenne arra ébredni egy nap, hogy elfelejtettem, ki vagyok, és mit keresek itt.

S az örökös, megállás nélküli mókuskerék ezt teszi veled. Elfeledteti, ki vagy, és honnan is jöttél. Pedig az az egy, amit nem szabad. Azon felül az összes többi lényegtelen. Jelentősége eltörpül a nagy cél mellett.

Egy hosszú nap után, egész végig arra várva, hogy azt a maszkod letehesd végre, amit rád kényszerít a munkahely vagy az iskola. Végre önmagad lehetsz, és megnyugodhatsz. Csak sose feledd el levetni, mert akkor vége.

*azzal kell élni, ami adott, nem az után siránkozni, ami nem lehetséges

Mindig nagy a kísértés, hogy mások legyünk, mint akik valójában vagyunk. Egy másik élet szebbnek, fényesebbnek, sikeresebbnek tűnik. Azt hisszük, akkor majd talán több szeretetet és figyelmet kapunk. Önmagunk elfogadása és felvállalása talán a legnehezebb dolog a világon.

néha meg kell ahhoz halni, hogy újra tudjunk születni. halál nélkül élet sincs. vannak emberek, akik egész életükben félnek meghalni.

025.

Elveszett lelkek kétségbeesetten kiáltva,

Kérik vissza halandó testüket a világra.

Nem akarnak elveszni, nem akarnak elmúlni,

Félnek, hogy falevélként fognak elhullni.

Mulandó életüket nem akarják elhagyni,

A végtelen sötétségben, a semmi közepén fognak meghalni.

Már nem sok van hátra, ez a vég, vagy akár egy új kezdet?

Rémisztő az elmúlás gondolata, már nincsenek kik szeretnek.

021.

Ha állandóan a múlton rágodsz, akkor elveszted a jelen szépségét.