#idegenek
Elképzelt beszélgetések
- Csak nem haragszol?
- Hogy haragszom-e? Én?! Ugyan már! Csalódott vagyok babám, csalódott!
Csak állt előttem és nézett azzal a két gyönyörű szemével. Úgy éreztem meg kell magyarázom, legalább magam miatt, hogy kiadhassam ezt az egészet.
- Nem tudom honnan gondoltad, hogy nem fog hozzám visszajutni. Miért nem hozzám fordultál a problémáiddal? Hozzám, akit négy éve ismersz, mint a tenyeredet. Inkább azokra hallgattál, akiket sosem kedveltem azokra, akiket mindössze néhány hónapja ismertél. Azok a jött ment senkik választottak szét minket és te bedőltél. De tudod mit? Így legalább már tudom. Te nem voltál elég érett hozzám, elég érett ehhez a kapcsolathoz. Sokkal fontosabb volt az, hogy idegenek mit gondolnak… Többet nem akarom, hogy az életem része legyél. Tűnj el…
Az utolsó pár szót már szinte csak suttogtam. Ezután bevágtam a kocsiajtót és elhajtottam.
“Csak egyszer légy ebben az életben jó gyerek!
Ne használd ki azt, hogy én tényleg szerettelek!”
-Elefánt: Sokáig vártalak
Rózsaszín köd
Az elején, amikor a rózsaszín köd leszállt reánk,
Tudtam, hogy eltűnhet, de nem tudtam miért és mikor.
Nem is gondoltam rá, hiszen, ha benne vagyunk miért is gondolnék arra, hogy mi lesz, ha nem lesz már többé.
Ahogy telt az idő, a rózsaszín köd játszadozni kezdett.
Egyszer teljesen eltűnt, aztán újult erővel szakadt ránk, olyan volt, mint a viharos nyár.
Próbáltam lennt tartani, folyton magunk köré képzeltem, de feladta a játszadozást.
Egyszercsak halványulni kezdett körülöttünk és nem hagyta abba.
Az erős rózsaszín most aligha baby pink-ben pompázik.
Nem tudom már lennt tartani úgy érzem, száll fel, miközben mi lennt maradtunk.
A rózsaszín ködünket, felváltotta a fehér, sűrű, átláthatatlan köd, amit nem mi irányítunk,
Ő minket, bármit is szeretnénk nem tudjuk már befolyásolni.
Elmúlik sajnos a mi varázsunk is, akárhogy is kapálózunk.
-Nagyon tisztellek, amiért bele mertél vágni és végig kibírtad ezt a sok fájdalmat.
-Ha már belekezdtem muszáj volt végig csinálnom…
Mert tudod sokkal jobban szerettelek annál, mint amennyit megérdemeltél.
“de nem tagadom mostanában sodródom az árral”
És mindezen keresztül mentünk azért, hogy újra idegenek legyünk.
“Tudom, hogy különleges dolog volt, ami köztetek volt. Legalábbis egy ideig.
Abban az időszakban, amikor a legjobban szeretted (mert volt ilyen) egy pillanatot nem tudtál elképzelni nélküle. Folyton csak vele akartál lenni.
Szinte a rabja voltál. Nem kellett becsuknod a szemed, hogy magad előtt lásd, mert mindig, mindenhol őt láttad.
Az arcát, a szeme körüli apró ráncokat, a mosolyát. Bármikor le tudtad volna rajzolni, minden egyes porcikáját.
Nem a nevetésébe szerettél bele, hanem ahogy kitöltötte a körülötted lévő ürességet.
Nem az érintésébe, hanem abba, ahogy elolvadtál a keze alatt.
Nem csak abba szerettél bele, ami ő volt, hanem abba is, ahogyan érezted magad tőle.
Szeretted, ahogy érezted magad tőle. Olyan… máshogy… Erősebbnek, szebbnek, szexisebbnek. Ha veled volt más volt a mosolyod, más volt a hangod is.
Ő volt az, aki először éreztette veled, hogy megérdemled a szerelmet.
Megérdemelsz minden jót, amit csak az élet adhat.
Amikor elment ezt vitte el.
Úgy érezted, hogy kitépte a szíved.Egy darabot magával vitt.
Nem halkan. Nem észrevétlenül. Hatalmas robajjal, hatalmas szakadással, és hatalmas fájdalommal.
Pedig azt hitted, hogy ez a szerelem örökké tart majd.
Az örökkét tervezted:vele.
Ő pedig elment, mert mennie kellett. Egy napon rájössz majd, hogy így kellett történni. Hogy semmi nem történik véletlenül.
Hogy az örökké mellé nem az ő neve van írva.
Szeretted őt, de tudnod kell: rendben leszel. Továbblépsz.
Felállsz.
Ebből is.”
