#utalok elni
206. Utálom, hogy szeretlek.
Utálom, hogy elalvas előtt te vagy az utolsó gondolatom és reggel az első mikor felelek. Utálom, hogy folyton ott jarkalsz az álmaimban és ott szeretsz szemtől szembe pedig nem.
Utálom, hogy semmibe veszed az erőfeszítésemet.
Utálom, hogy csak unalomuzonek használsz.
Utálom, hogy folyton elultetted bennem a remény magjait, hogy majd később rá eltipord.
Utálom ahogy rám mosolyogsz és nevetsz a vicceimen.
Utálom hogy olyan könnyen megnyilsz, hogy azt hiszem fontos vagyok neked ezért osztás meg annyi mindent velem.
Utálom, hogy csak játszol velem és ennek tudatában is ugyan úgy szeretlek.
Utálom ha meglatok egy boldog párt mindig az jut eszembe, hogy milyen lenne ha mi is ilyenek lennénk.
Utálom hogy félreérthető dolgokat mondasz.
Utálom ahogy olelsz ahogy simogatod a kezem mert neked ez csak egy játék.
A legjobban viszont azt utalom, hogy bármit csinalhatnék, de te nem visszonoznád az érzéseimet.
195. Utalom hogy idővel mindenki elhagy. Utalom ezt az egész helyzetet. Utalom azt hogy mindig minden a legszarabbul alakul. Utalom hogy nincs kire támaszkodni a nehéz időkben mert egy idő mindenki ott hagy a legszarabb időszakában. Utalom magamat is mégis nap mint nap kamu mosollyal az arcomon előadom hogy minden rendben. Mert ha valaki túl erősen megkopogtatja az üveget félek tőle hogy szettorik és onnan nem állok fel.
Nem akarunk meghalni, de élni sem akarunk.
Megvan az érzés, mikor csak fekszel a sötét szobában és felemészt a magány?
2:24
A szavaid visszhangoznak a fejembe.
Mit szólnál ha együtt kezdenénk az új évet?
Most már tudom, hogy tőled is túl nagy kérés volt az őszinteség.
Dühös vagyok az egész kibaszott világra.
“Tudom, hogy különleges dolog volt, ami köztetek volt. Legalábbis egy ideig.
Abban az időszakban, amikor a legjobban szeretted (mert volt ilyen) egy pillanatot nem tudtál elképzelni nélküle. Folyton csak vele akartál lenni.
Szinte a rabja voltál. Nem kellett becsuknod a szemed, hogy magad előtt lásd, mert mindig, mindenhol őt láttad.
Az arcát, a szeme körüli apró ráncokat, a mosolyát. Bármikor le tudtad volna rajzolni, minden egyes porcikáját.
Nem a nevetésébe szerettél bele, hanem ahogy kitöltötte a körülötted lévő ürességet.
Nem az érintésébe, hanem abba, ahogy elolvadtál a keze alatt.
Nem csak abba szerettél bele, ami ő volt, hanem abba is, ahogyan érezted magad tőle.
Szeretted, ahogy érezted magad tőle. Olyan… máshogy… Erősebbnek, szebbnek, szexisebbnek. Ha veled volt más volt a mosolyod, más volt a hangod is.
Ő volt az, aki először éreztette veled, hogy megérdemled a szerelmet.
Megérdemelsz minden jót, amit csak az élet adhat.
Amikor elment ezt vitte el.
Úgy érezted, hogy kitépte a szíved.Egy darabot magával vitt.
Nem halkan. Nem észrevétlenül. Hatalmas robajjal, hatalmas szakadással, és hatalmas fájdalommal.
Pedig azt hitted, hogy ez a szerelem örökké tart majd.
Az örökkét tervezted:vele.
Ő pedig elment, mert mennie kellett. Egy napon rájössz majd, hogy így kellett történni. Hogy semmi nem történik véletlenül.
Hogy az örökké mellé nem az ő neve van írva.
Szeretted őt, de tudnod kell: rendben leszel. Továbblépsz.
Felállsz.
Ebből is.”
Az összes viharról én fogok az eszébe jutni, az hogy mennyire féltem mindig.
Nem tudom, hogy néz ki a pokol, de éreztem, hogy az állapotom közel volt hozzá.
Lehet én csak arra születtem, hogy egyik embertől a másik karjaiba fussak kétségbeesetten szeretetért könyörögni…
