#depressziós
Adark piano lett az új függőségem.
Napraforgóvagyok a pipacsmezőközepén.
A selejt mag, ami a tavalyi vetéskor nem volt elég erős a virágzáshoz, most meg már nem kell senkinek.
Miért normális, hogy a gyerekek, akiknek elvileg életük ,,legboldogabb időszakát" kellene élniük, egyáltalán nem akarnak élni?
— Vigyázat, törékeny!
A halál keserédes.
Múltkor olvastam, hogy a hosszas magány negatív hatással van az ember szervezetére is. Azaz nem elég, hogy lelki ronccsá tesz, még bele is halhatok..
Nincsmotivációmsemmihez.
Lassan már élni se.
Annyira nincs sikerélményem ebben az életben..
Anyával beszéltem arról, hogy mennyire elveszettnek érzem magam és úgy gondolom, hogy semmi értelme nincs annak, hogy éljek. A válasza annyi volt, hogy ez teljesen normális, mert keressük a helyünket a világban és amíg túl nem esünk ezen, addig így lesz.
Megkérdeztem tőle, hogy meddig fog ez tartani, amire azt felelte, hogy olyan harmincéves korunkig, azaz egészen addig, míg körülbelül szülők leszünk.
Elgondolkodtam, hogy még tizenöt év kell ahhoz, hogy harminc legyek és én ezek után sem hiszem, hogy családot szeretnék majd alapítani, így lényegében nem lesz semmi, ami megállítaná ezt az egészet, hiába szenvednék valahogy végig mégegyszer annyit, mint eddig..
Azaz továbbra sem látom értelmét élni.
Mert nekem is csak azért van egy százas zsepi az ágyam mellett, mert beteg vagyok…
Amikor inkább nem lélegzel, csak nehogy meghallja a sírás miatt akadozó levegővételed.
Amikor rájössz, hogy semmi célja nincs annak, hogy ezen a világon létezünk, nincs semmilyen felső hatalom, így nem is érdekel senkit, hogy élsz-e egyáltalan, emiatt pedig teljesen maga alá gyűr a magány és a jelentéktelenség érzése, na az egy igazán szomorú pillanat.
Olyan vagyok, mint napraforgó az éjszakában
Olyan szar vagyok, hogy hülyeségek miatt is képes vagyok szomorú lenni. Nem fontos az egész, nem ezen nyer vagy bukik valami, de akkor is rosszul esik…
Mi leszek, ha nagy leszek?
Fogalmam sincs.
Semmi tapasztalatom, célom, de mégcsak élni akarásom sincs.
