#elfáradtam
213. Nélküled minden olyan szürke és magányos. Úgy érzem egyedül vagyok és így is maradok. Minden uvegszilankkal amit belém véstél.
Fulladoztunk az óceánba amit a szavaid okozta sebekből folyó vér hozott létre. Az óceánban, mely a darabokra tört szívem maradványa. Ketten voltunk. Azt hittem ezen is átsegítesz, hogy együtt leszünk, hogy túléljük ezt. Te túlélted. És én egyedül fulldoklom.
Aztán már csak annyira fájt, hogy lemerültem a víz alá és hallgattam, hogy a zajok tompák. Hallotam a szívverésem. Még mindig küzd, még mindig bír. És csak kétségbeesve reméltem, hogy valami csoda folytán a víz majd elmossa rólam azt a rengeteg sok fájdalmat és problémát.
Ez is egy újabb rohadt szar nap volt.
Nagy valószínűséggel ez az egész egyszer véget ér. Valamikor már nem fog ennyire fájni és nem fogom olyan égetően pótolni a hiányát. De mikor? Mikor lesz az az egyszer? Mikor lesz már vége?
Azt mondtad, hogy ha szükségem van rád itt leszel… Hát most kurvára szükségem lenne rád, de te voltál az első aki elmenekült, mikor rosszra fordultak a dolgok.
i’m exhausted..
Kérlek, könyörgöm, csak hagyjatok! Kimerültem.
Nem tudom, hogy túlságosan tele van vagy teljesen üres a lelkem.
Anya nem tudom mit mondjak, elfáradtam vagy csak… már untat minden harc, és még van.
Hogyha nem jönnék reggel, elnyelt egy másik hely, de azt mindig tudnod kell, én éltem.
Miért rontom el mindig?
Kezdődikmindenelőlről: rémálmok, szorongás, sírógörcsök, hangulatingadozás, stressz, kialvatlanság, hányinger, szeretethiány, fájdalom, könnyek, reszketés, megfelelési kényszer, önbizalomhiány, gyomorgörcs…
Sosem lesz vége, igaz?
Már magamnak is azt hazudom, hogy jól vagyok.
Ez a világ már végzett velem.
Én csak nem akarom ezt az egészet.
