#elég volt
202. Talán csak meguntam azt kérdezni magamtól vajon mit rontottam el az helyett, hogy azt kérdezném miért alakítottad így a dolgokat.
Néha, nem akarok mást csak elaludni, és nem felébredni.
Végül olyan emberré váltál, akivé nem akartál.. . Bántasz másokat, mert téged is bántottak…
Sokszor mondtam már, hogy ezt nem bírom elviselni annyira fáj. Valahogy mégis túléltem…
De vajon mennyit képes elbírni a szív?
A tükör azt mutatta, amit mindig is utáltam.
A testemet…
Iskola
Az iskola régen egy játszótér, egy kellemes hely volt, ahonnan a szülők nem tudtak elrángatni minket, ahol mindenki biztonságban érzete magát, a legnagyobb veszély az volt, hogy elesel fogócska közben, vagy összekapsz egy másik kisgyerekkel. És most? Most, amikor már kamaszok lettünk és átlátunk a tanárok édeskés mosolyán, értjük a “viccek” mögötti igazságot, elveszett annak a szónak az értelme, hogy biztonság és nincs már több játék, fogócska. De ennek ellenére úgy teszünk mintha minden rendben lenne. Egész nap mosolygunk, beszélgetünk, jópofizunk. Mintha az, hogy éjszakába nyúlóan tanulunk semmi sem lenne, mintha az a sok ember aki felszínesen érdeklődik irántad, hogy utánna elpanaszolhassa, hogy mi van vele, a barátod lenne, mintha nem lennél olyan rohadtul egyedül… Mert ezt várják el. A tanárok, a diákok…mindenki. Mindenki azt várja el, hogy kurva jól legyél!
Sötét van.
Most nem kell erősnek látszani.
Hagyom, hogy a könnycseppek némán legördüljenek sápadt arcomon.
Ez a világ már végzett velem.
Elértem a határaimat.
Elegem van a sok “majd”-ból, amikből tudom, hogy úgysem lesz semmi.
-Szakítanunk kell
Aztán csodalkozol majd hogy megint szarrá lesz vágva a combom és a csuklóm
