#saját gondolat
Mi történik???
Úgy érzem kezd kicsúszni az irányítás a kezem közül…
Vacsora után megkívántam valami édességet…tudjuk, hogy megy ez… Direkt kevesebb ettem a vacsiból, hogy utánna ehessek bűntudat nélkül édességet is.
Gondoltam gyorsan letusolok és majd sorozatnézés közben eszek. Bementem a fürdőbe és készülődni kezdtem. Aztán megakadt a szemem a mérlegen. Tudtam, hogy nem jó ötlet, hogy nem kellett volna, de rááltam. És ahogy néztem a kijelzőn a számokat, a gyomrom összeugrott. Tudom, valahol mélyen tudom, hogy semmi baj a testsúlyommal és hogy sokan örülnének ha ezeket a számokat mutatná nekik a mérleg. Tudom. De amikor ott álltam, csak egyetlen dolog lebegett a szemem előtt.
- Ez túl sok! Utálom magamat!
És nem csak az étvágyam ment el, de az életkedvem is…
Az utolsó reményem az volt, hogy legalább te meghallod majd a néma segélykiáltást. De mikor olyan könnyen hittél egy hamis mosolynak tudtam, tudtam, hogy magamra maradtam…
Azt mondtad, hogy ha szükségem van rád itt leszel… Hát most kurvára szükségem lenne rád, de te voltál az első aki elmenekült, mikor rosszra fordultak a dolgok.
A tükör azt mutatta, amit mindig is utáltam.
A testemet…
Igen, néha meggondolatlan dolgokat csinálok…de hidd el, nem akartam rosszat.
Utálom ezt a bizonytalanságot!
-Néha azt kívánom bárcsak semmit ne éreznék…- sóhajtott és beleivott a poharában lévő sörbe.
-Hidd el, azt nem akarod.- mondtam halkan, mert én tudtam, ohh de még mennyire tudtam, hogy semmit sem érezni bizony ijesztő dolog.
Ohh és igen. Dühös voltam! Nagyon dühös. Haragudtam rád, magamra és az egész világra. Mintha ez bármit is megoldana…
Meglehet, hogy mi mégsem egymásnak vagyunk teremtve.
Ami ott belül fáj az nem kimondható. Néma könnyek mutatják, hogy fáj, valami ott belül nagyon fáj…!
Lehunyta a szemét és fáradtan sóhajtott.
- Jól vagyok.
… és te hittél neki, mert így egyszerűbb volt, mert legbelül érzed, hogy nem tudtál volna mit kezdeni azzal, ha más választ ad.
Oda akartam hozzá menni. Esküszöm. De amikor láttam, hogy hogyan ölelik át egymást…
Mosolyogva mondta, hogy “jól vagyok”, de mikor elfordultál gyorsan a pulóvere ujjával letörölt a szeme sarkából egy kósza könnycseppet…
Kérlek, könyörgöm, csak hagyjatok! Kimerültem.
Eldöntöttem hogy csak magammal fogok foglalkozni ezek után, és ettől sokkal jobban érzem magam.
❄❄❄
Karácsonykor mindig rád gondoltam, hogy te hogy töltöd, hogy te minek örülsz a legjobban a fa alatt. Aztán régebben még írtam is neked egy ‘Boldog Karácsonyt" üzenetet, aztán újévkor is írtam, hogy érezd; én gondolok rád.
Visszaírtál. Olyan jó volt. Úgy éreztem, még maradt valami belőlem benned is.
Aztán fejet ráztam. Te nem vagy olyan mint a többi.
Fanyar a sors mi?
Ja, lehet, hogy az…
És most már rájöttem, hogy szimpla gesztusból nem fogok írni. A próbálkozás már nem olyan mint régen volt.
És, hogy örülnöm kéne, hogy legalább azokat az apró betűket látnám a telefonomon majd és elképzelhetem milyen édesen és gondosan gépeltéd be az ujjaiddal? Örülnék de már fárasztó…
Nos neharagudj… gondolok rád, igen, mert akkor ezt nem írnám.
De úgy érzem Te már nem akarod tudni, hogy gondolok rád.
És ezzel nincs is gond…
Csak egy kis sétára vágytam. Egy kis nyugalomra. Nem tőle elmenekülni, hanem magamtól, az élettől. Mert abbahagyhatta volna már ez a világ, hogy teljesen élvezi ahogy felemészti az embereit.
- Nem-…. - Akartam szólni de Szonja közbevágott.
- Tudom, hogy nem kelllet volna utánad jönnöm, de itt vagyok, te pedig nem ismered ezt az utcát, úgyhogy kérlek gyere vissza.
- Miért ilyen aggódó? - Fordultam felé bosszúsan, pedig nem haragudtam én rá. Inkább haragudtam magamra, hogy ennyire lobbanékony vagyok…
A csendesség mély börtönében
a lélegzés olyan, mint egy sikoly.
~ Sz
