És te kurvara hagytál elsétálni…

Tudnod kell,

hogy melyik az a pont

amikor még erőt ad, ha az

emlékébe kapaszkodsz

és mikor van az,

amikor már csak hátráltat.

Minden amit eddig hittem, egyszerűen köddé vált és csak jéghideg felismerést hagyott maga után, amikor rájöttem, hogy nem okolhatom mindenért azt a sötétséget ami belülről emészt. Van hogy egyszerűen tényleg egy barom vagyok.

Sajnálom.

Mi erősebb a fájdalomnál?

Meg sem lepődtem…

Félek, hogy túlságosan sokat adok magamból és te nem fogsz tudni megküzdeni vele. Velem.

-Tökéletes vagy!- suttogta.

-Nem, nem vagyok. És igazából nem is akarok az lenni.- néztem mélyen a szemébe. - Tudod, ha valaki tökéletes, akkor annak nincs hova változni. És ha nincs hova változni, fejlődni akkor igazából nincs is értelme élni. Mert az élet a változásról szól. Minden fájdalmával és minden örömével együtt.

Tudod, néha a legváratlanabb pillanatokban engedünk el valaki, akiről azt hittük talán sosem fogjuk.

and than my eyes were full of tears

i don’t want to be there…this is just not my place

Dehogy léptem túl. Talán sosem fogok. De már nem halok bele, ha nélkülem boldognak látlak.

Amikor az alvás már csak menekülés…

- Jézusom, miért utálsz ennyire iskolába járni?- kérdezte és a hangjából sütött, hogy elege van belőlem.

- Igazából nem utálok, hanem félek bemenni az iskolába.- javítottam ki csendesen, mire döbbent futott át az arcán. - Hülye helyzet nem?- kérdeztem keserű mosolyra húzva a számat és otthagytam a buszmegállóban állva.

hányszor, mondd,

még hányszor

hagyod magadnak,

hogy újra és újra

elhitesse veled,

hogy nem élhetsz

nélküle?

— igeis élhetsz.

Azt miért nem tanítja meg senki, hogy hogyan kezeljük az életet??

Kicsit mintha könnyebb lenne nélküled.

Mintha.

Egyike vagy az életem legnehezebb pillanatainak.

Félek, hogy sose leszek már jobban.

Nem tudom, hogy túlságosan tele van vagy teljesen üres a lelkem.

- Szeretlek, ügye tudod?- kérdezte és én könyörögtem, hogy érezzem, hogy a testem és lelkem mondassa velem egyaránt, hogy tudom, hogy érzem.

De semmi nem volt bennem csak távolság.

Nem volt élet,

de még nem is halál.

Inkább csak olyan menthetetlenül erős halálvágy.

Meg egy kicsi maradni akarás.

Abba kapaszkodtam.

- Tudom. Szeretlek. Én is szeretlek.

És öleltem, szorosan, mert azt tudtam, hogy ő az aki megmenthet.

A könnyeid azok szavak voltak, amiket nem mondtál ki,

de mégis

valahogy utat találtak, hogy elmeséljék nekem a sebeket, amiket a lelkeden ejtettem.