#szöveg

A legönzetlenebb szerelem az az, amikor hagyod, hogy a szerelmed szerelmes legyen valaki másba.

A fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés már választható.

“és most már azt sem bánom,

hogy nincsen semmi úgy,

ahogy elképzeltem”

30y - Ahogy elképzeltem

Egyre gyakrabban érzem, hogy bizonytalan vagyok, és a legrosszabb hogy ehhez gyávaság társul. A legtöbb ember azt gondolja, hogy a bizonytalanságot az önbizalomhiány táplálja. Hatalmas tévedés. A meghozott döntések után könnyen cselekszik az ember, de néha nagyon hosszú az ódáig vezető út. És eljutunk arra pontra, hogy nincsen jó vagy rossz döntés, mert az élet nem egy sakk tábla, nincsenek végletek, mindennek megvan a maga jó és a rossz oldala. Csupán akkor hibázhatunk ha nem lépünk a választás útjára. És ha abba a helyzetbe kerülünk, hogy döntenünk kell de nincs hozzá erőnk, akkor a választáskényszer súlya a vállainkra feszül és belülről emészti fel a testünket.
A görög mitológia híres alakja Atlas. Atlas egy titán, aki az istenekkel vívott háborúban alulmaradt, ezért Zeusz arra kárhoztatták hogy vállán viselje az égbolt súlyát az idők végezetéig. Ha nem lépünk ki a komfortzónánkból, ha nem mondjuk el másoknak amit szeretnénk,ha nem tesszük meg amit elterveztünk, ha elfolytjuk a gondolatinkat, és nem hozzuk meg a döntést, akkor mi is érezhetjük vállainkon Atlas terhét. És az egészben nem az iszonyú teher a legrosszabb ami begörbíti a hátunkat és a térdeinket. A legrosszabb az, hogy elviselhetjük a terhet, együtt élhetünk vele, hozzászokhatunk, elvégre az égbolt sem hullik fejünkre. Atlas egyszer átadta a terhét pár órára Herkulesnek. Herkules azonban nem akarta Atlas helyett tartani az égboltot, ezért egy csellel sikerült rávenne Atlas-t hogy vegye vissza tőle. Hiába ruházzuk át a terhünket másra, nem szabadulhatunk  meg tőle  sohasem. De ránk nem Zeusz rótta büntetésül, hanem a bizonytalanságunk hozta létre. Szerencsésebb helyzetben vagyunk Atlas-nál, mi letehetjük és meg is szüntethetjük a súlyt ami a szívünkre nehezedik. Csupán annyit kell tennünk, hogy becsukjuk a szemünket, eldöntjük, hogy véghez visszük a céljainkat, és nem állíthat meg minket, senki sem, még egy Olümposzi Isten sem. És mikor újból kinyitjuk a szemünket, olyan tűz fog égni a pupillánk sötétjében, ami elpusztít minden akadályt. És tartsd észben, zúzd porrá az égboltot, mielőtt a földre zuhansz a súlyától. Csak a terhétől szabadult ember a szabad ember.

Ahol nem hallják a szenvedést a csöndedben ne maradj ott.

Ez vagy te. Összetöröd az autót, aztán az utat hibáztatod

Egyedül is szar volt, de ugyanúgy nem bírtam már vele se. Szerettem, de mára már nem ugrik be a neve se…Talán nem igaz a fele se. Hidegen hagy ő, meg a múlt, és nem érdekel, hogy nevet e. Akinek mindenki fontos volt, csak én nem

Remélem elég vagyok neked.

Rosszul érzem magam már pár napja. Kavarognak a fejemben a gondolatok. Neked viszont azt akarom mutatni, hogy jól vagyok, pedig nem. Rosszul érzem magam már pár napja. “Nem vagyok elég, nem vagyok szép. Nem érek semmit és nem is hiányoznék senkinek. Még neki sem. Nem vagyok teljes értékű nő, nem vagyok csinos. Nem találom a helyemet, el vagyok veszve.” Ezekhez hasonló gondolatok cikáznak oda-vissza két sírás közt. Rosszul érzem magam már pár napja. De neked nem mutatom, nem is fogom.

Szeretlek. De nem “csak úgy”, hanem mindenhogy.

A szeretet koldusai

Veszélyes dolog a szeretethiány. Az ebben szenvedő emberek emléjében központi szerepe van a hiánynak. Mindent és mindenkit ezáltal látnak. Vagy éppen ezáltal nem.

Hogy miért veszélyes igazán? Bárki szándékaiban megláthatják azt, amire éppen szüksége van a lelküknek. A szeretetet. Naivan elhiszik, hogy az adott személy őszinte szándékkal közeledik feléjük, tudván, milyen törékenyek és bizony meg is ölelik őket olykor, hogy

ne félj, én itt vagyok neked.

Aztán persze újra és újra kiderül, hogy rossz helyen keresgéltek, egyre inkább befelé fordulnak és már szinte senkiben sem hisznek.

Bizony, benned sem, kedves őszinte, tiszta lelkű jelentkező. Talán te leszel a legelső, akit kapásból visszautasítanak, hiszen az ördög is viselhet angyali álarcot, megtanulták ezt már.

Egy soha véget nem erő mókuskerékben lehelik ki a bizalmukat, szeretetüket, egyre inkább arra éhezve. Gyanús lesz a gyanútlan, és indokolatlanul is megérinti lelküket, aki csak megrontója lesz annak.

Valamikor felismerik magukban koldus mivoltukat. Együtt élnek vele, rabjai lesznek. Hogy mit várnak ők el Tőled?

Türelmet.

Abból viszont végtelen sokat.

Talán ezáltal lesz az egésznek eredménye.

Ott vagy mindenütt,

s mégsem vagy sehol.

Idealizálhatunk, elképzelhetjük akárhogyan a nagy Őt, beleszeretni úgyis olyasvalakibe fogunk, aki magunk sem tudjuk miért, de - talán pont teljesen ellenkező irányban - felülmúlja az összes elképzelésünket.

“- Mégis ki jogosította fel őt arra, hogy birtokolja az elmém és a lelkem, és rendelkezzen felettük?

- Te. Te magad voltál.”

- K. A

Szabadság

Hogy nevezzem szabadságnak azt, mi nem enged önmagammá válni,

Mélyről jövő elveim mellett szilárdan kiállni.

Hogy legyek szabad ott, ahol kalitkák közt élek,

s fenyegetve süt rám még a Nap is az égen.

S mégis hogy lehetnék boldog, ha szabad nem lehetek,

Ha nagy álmokkal hajómban kétségek közt evezek.

Voltál már úgy, hogy valamire nagyon vágytál, majd mikor később végre elérted, már nem esett olyan jól?

Meg kell tanulnunk az időt.

Azt, hogy a dolgok nem mindig egyből sikerülnek, és mikor végre elérjük őket, akkor kell értékelni. Mindig a jelenért kell hálásnak lenni.

Így fogsz megköszönni magadnak minden megtett lépést, nehézséget. Hogy megérte kibírni és hogy ki tudtad bírni. Hiszen ott vagy, a jelenben.

És onnantól nincs akadály.

Hazudtál

Éppen csak egy picit

“Kegyes hazugság volt, hogy ne bánts meg. “

De tisztában vagy vele, hogy a legkisebb hazugság is elég ahhoz, hogy soha az életben többet ne bízzak meg benned?

A hazugság nem kegyes. A hazugság kegyetlen, hátulról támad és következményekkel jár.

Most viselheted ezeket a következményeket.

Veled álmodtam.

Megint.

Keserű ízzel a számban ébredtem, homlokomra tapadt kézzel, szédülve.

Egy pillanatig fájt. Egy kis ideig azt hittem, tudsz még rám hatni.

De ennek vége. Most már mosolygok.

Az életemből is eltakarítottalak már.

Ahányszor visszatérsz, annyiszor rugdoslak vissza oda, ahonnan jöttél. Ahova való vagy.

És az nem az én életem.

Kind of barátok, akik:

Illúzióromboló találkozások

Magamhoz nyúlok

Pedig hozzád érnék

El

Bármerre is indulok

A bőröm alá vésném az összes betűt amivel szeretlek

Magammal hordoználak

Mint az édes gondolatod a fejemben

Ami szüntelenül kísér át egy életen

Ajkadra tapadva szédülnék bele a világba

Karjaiddal körbe fonva lennék minden

Ami Te vagy

A minden